Mivel mára a cigarettázás rossz szokásnak vagy inkább beteges szenvedélynek minősül, szinte magától értetődik, hogy bajbajutottaknak nem fognak cigarettát osztani.

Leginkább persze a szegények jutottak bajba - ez már így szokott lenni -, és azt is tudjuk, hogy köztük több a szenvedélybeteg, így a nikotinizmus áldozata is. A nikotinnál divatosabb kábítószerek gyógyításánál ma már nem alkalmazzák a teljes elvonást, sőt sok helyen ingyentűvel, enyhébb kábítószerekkel látják el a szenvedélybetegség áldozatait. A dohányzás esetében azonban kategorikus a terápiás javallat: hagyja abba! A nikotint tartalmazó cigaretta gyártása, forgalmazása, adóztatása, csempészése, a dohányzás elleni állami és civil hadjáratok összessége igen sokrétű jelenség. Nem utolsósorban saját, kulturálisan színezett története miatt.

A cigarettázás - hogy a dohányzás sok egyéb módjáról most szót se ejtsünk - a krími háború után terjedt el, s történészek szerint ez a krími háború legmaradandóbb hatása. Az orosz, de főként török tisztektől ellesett szokás nyomán London divatos üzletei közt hamarosan megnyílt az első olyan bolt, ahol cigarettát lehetett venni. London ekkor a világ közepe volt. Egy bizonyos Robert Peacock Gloag nevű skót ember kezdte gyártani és árusítani a ma is ismert orosz papiroszihoz hasonló, tölthető cigarettahüvelyt, és hozzá a török dohányt. S bár a manuális piszmogás, az ilyen-olyan rituáléjú és társadalmi rétegek szerint elkülönülő cigarettatöltés, illetve sodrás a XX. század közepéig igen elterjedt maradt, az 1880-as évektől már az amerikai leleményű gépsorok ontották a kész cigaretták milliárdjait. Ekkorra már szabad füstölni az előkelő klubokban, és a brit vasutakon is engedélyezik a cigarettázást. Természetesen az akkor még gőzvontatású és rossz szellőzésű londoni földalattin is, ami csak növelte az amúgy is fojtogató lég bűzösségét. Előbb ugyanis - és ezt nem mindenki tudja - a füstölgés csak erre kijelölt helyeken volt megengedve, s az első időkben a cigarettázó úriember a saját házában is a cselédfertályba kényszerült, s a kandalló kürtőjébe fújdogálta a másokat irritáló füstöt. Az idő azonban gyorsult már akkor is. Amikor 1857-ben, alig néhány évvel a krími háború befejezése után a brit uralkodó pár, Viktória és Albert Párizsba látogatott, följegyezték, hogy III. Napóleon már egyik cigarettáról gyújtott a másikra. Az ilyen embert nevezzük manapság, a tükörfordítások nyomán, láncdohányosnak.

A gyufával való rágyújtás - a gyufa és a cigaretta nagyjából egykorú találmány - természetesen külön szertartás, s merőben más tempójú tevékenység, mint valaha a fidibuszos pipára gyújtás, vagy az acéllal és kovával immár az idők homályába vesző bajmolódás. Saját babonája is van. Bajt hoz az, ha egy gyufa lángjáról hárman gyújtanak rá. Alighanem ez a búr háborúból származtatható, akárcsak a polgári lakosság koncentrációs táborokba terelése vagy önkéntes nemzetközi brigád verbuválódása az imperialista, háborús túlkapások elleni tiltakozásul. A holland telepesek körében ugyanis kiváló mesterlövészek voltak, akiknek a célzáshoz és találathoz elegendő volt az az idő, amíg három ember egy lángról meggyújtja a cigarettáját. A legenda eredetéről nem tudni semmi bizonyosat, de a brit csapatok körében sok volt a búr mesterlövészek áldozata, s igen sokan tudósították erről az akkor már létező nemzetközi sajtót. Az viszont már tény, hogy az első világháború lövészárkaiban, szerte Európában ez a babonát övező óvatosság általánossá vált. A mi mesterlövészeink, s az ő orvlövészeik szakadatlanul vadásztak minden villanásra. A katonáknak a XX. században pedig már szerte a világon ellátmányként járt a cigaretta. "100 darab Honvéd a szokásos időben" - ahogy a második világháborúra való magyar visszaemlékezésekben is felbukkan.

Czigány Lóránt az Egy nikotinista vallomásai című írásában említi, hogy német kutatók már 1943-ban publikálták a dohányzás és a tüdőrák közötti összefüggést, s ezt a kutatást maga az antinikotinista Führer támogatta. Erre szinte rímel, hogy Günter Grass regényében, a Ráklépésben a szlovéniai Daruváron született Frankfurter Dávid zsidó nikotinista öli meg a fasiszta Gustloffot. No, de nem kellett ahhoz száz évig cigarettázni a népeknek, hogy az orvosok észleljék a káros hatásokat. Orvosi szakvélemények olvashatók már a XIX. század második felében, amelyek szerint ez az újmódi dohányzás káros a fogakra, a tüdőre és a gyomorra. Azt is hozzáteszik: káros az erkölcsökre is. Sőt, többen ebben látták a török birodalom bukásának okát is, lévén - mondták - a roppant elterjedt cigarettázás lustává és letargikussá tette a törököket. Azóta aztán nem hogy török birodalom nincs, de az orosz és a brit birodalom is hamvába holt. S noha a cigaretta sokak szemét csípő füstje begyűrűzi immár az egész Földet, a birodalmias politikai fellépések ettől nem váltak füstté.

Jellegzetes kép: régi háborús filmek behorpadt arcú katonái, ahogy mohón megszívják cigarettájukat a feszültség pillanataiban. Vagy a delikvenst kihallgató nyomozó, ahogy cigarettával kínál, hogy oldja a feszültséget. A nikotinéhségnek való kiszolgáltatottság valami nagyobb kiszolgáltatottság jelzése is a filmekben. S érdekes paradoxon, miként egy emberjogi kérdésekkel foglalkozó, nemzetközi jogász meséli, hogy amikor a kurdok, kolumbiai szegények vagy a hutu-tuszi mészárlás áldozatai miatt találkoznak az emberjogi kérdések szakértői bárhol a világon, az értekezleteken vágni lehet a füstöt. Ez a világjáró társaság más fajtájú, mint az egyébként gyógyvízen élő és edzőtermekben egészségét építő globális elit. Száz, de még ötven éve is, a sematikus ábrázolásokban a potrohos Pató Pálok maradéka csibukozott, a Tőkés Tódorok szivaroztak, az arisztokratikusan karcsú sztárok azonban szipkából szítták az illatos cigarettát. Mára a mintaadó társadalmi elit leszokott a cigarettázásról, egészségben utazik. A cigaretta okozta pillanatnyi jó érzést tartósabb jó érzésekkel pótolja. A társadalom szegény, iskolázatlan rétegeit viszont, amelyekben jóval számosabbak a nikotin rabjai, emelt árakkal, sötét fenyegetésekkel és diszkriminációs ízű szabályozásokkal büntetik.