Az állami jéghegy mélye
Ha egy messziről jött ember belecsöppenne a magyar közéletbe, a politikai csatározások alapján azt gondolhatná, hogy az emberek számára mi sem fontosabb, mint hogy például a busztársaságokat megtartsa-e az állam, vagy egyetlen valamirevaló repülőterének működtetését átadja-e magáncégek kezébe. Az ma már inkább gazdaságtörténeti kérdés, hogy miképp lehetett volna jobban eladni azt, amitől már megvált az állam. Átgondolni most azt érdemes, hogy a megmaradt állami cégvagyonnal mit érdemes kezdeni. A jó válasz bonyolultabb, mint a gazdaság tömeges államtalanításának idején. Most ugyanis hiába tekintünk a fejlett piacgazdaságú országok felé, ott is azt látjuk, hogy a miénkéhez hasonló dilemmával küszködnek: ugyanazoknak az ágazatoknak a magánkézbe adása előtt állnak, mint mi. Csak kevesebb politikai demagógia korlátozza a döntésüket. Azt már nem állíthatjuk, hogy a költségvetési lyukak tömködése nem játszik szerepet elhatározásukban, hiszen a francia sztrádacégeladás vagy a német repülőtér-értékesítés hátterében bevallottan ez áll. Ott viszont nem gondolja senki, hogy az autópályacégek eladása nyomán majd tönkremennek a sztrádák, vagy hogy Frankfurtban remegniük kellene leszállás közben az utasoknak egy államtalanított repülőtér betonjára érkezve. Az állam nem tulajdonosként, hanem szabályzóként biztosítja állampolgárai érdekeit e szolgáltatások igénybevételekor. Ezt teheti rosszul is, de állami kézben sincs arra garancia, hogy a közérdek érvényesül. Nálunk a megmaradt állami cégek sorsáról vészesen leegyszerűsített vita zajlik, ami semmi jóval nem kecsegtet. Akkor sem, ha végül eladjuk, de akkor sem, ha megtartjuk e társaságokat.
Áldás vagy átok - a politikai közbeszédben szinte nem maradt más megközelítése a privatizációnak. Mintha az állam vagyonának eladása önmagában és definíciószerűen csak rossz vagy jó lehetne. Pedig a rendszerváltó tömeges privatizáció lezárulta után az állam számára ez nem a politikai berendezkedésből fakadó, magától értetődő, szinte kötelező feladat, hanem eszköz arra, hogy vagyonát a legésszerűbben, és állampolgárai számára a legüdvösebben hasznosítsa. Cizelláltabb lehetőségeket hordozó eszköz, mint a kőbalta, amelylyel odaütünk vagy sem. Még ha a politikai elit a privatizációra huzamosabb ideje kőbaltaként tekint is. Vagy (tévesen) mint szavazatmaximáló kézi készülékre.
Eladni vagy megtartani? Szellemi restség, politikai kalandorság azt hinni, még inkább azt láttatni, hogy csak ezt kell eldönteni. A nemzeti vagyonnal való jó sáfárkodás lehetőségei ennél jóval szélesebb skálán mozognak. Az állam kezében mára viszonylag kevés, de többségében fontos, saját piacán ténylegesen vagy csaknem monopolhelyzetben lévő, jellemzően közszolgáltató társaság maradt. Ezek állapota rendkívül különböző, a csőd szélén tántorgó (MÁV) éppúgy van köztük, mint milliárdos nyereséget termelő, nagy fejlesztési lehetőségek előtt álló (Budapest Airport). Ebből fakadóan mindegyik sorsa egyedi mérlegelést kíván. Abban (szerencsére) viszonylagos politikai egyetértés van, hogy a versenypiacon mozgó, az állam számára lényegében semmilyen stratégiai érdeket nem hordozó cégeket mielőbb el kell adni. Ezeknél már csak az a bökkenő, hogy a velük járó csődtömeg egészét a kutya se akarja a nyakába venni, vagy csak olyan vevő és annyiért, hogy az esetleges privatizáció előre sejthető politikai botránnyal jár. Példa erre a Malév vagy a Bábolna Rt. A politikai szószedet ezeket még akkor is megvédendő nagy nemzeti értéknek, aranytojást tojó tyúknak titulálta, amikor fennmaradásukat évek óta csak a vagyonuk eladásából és adómilliárdokból lehetett biztosítani. A demagóg szólamok mellett megtartásuk és pénzelésük egyedüli oka az maradt, hogy a politikai elit és klientúrája számára még képesek voltak aranytojást tojni, miközben a tápot az adózókkal fizettették meg. Védelmük és pénzzel való állandó feltöltésük nemcsak a rájuk költött fölösleges milliárdok miatt okozott veszteséget (majdnem) mindenkinek, hanem azért is, mert torzította a versenyt, késleltette az érintett ágazatok átalakulását. A Malév piacának védelme például az utasok számára hasznot nem hajtott, viszont szükségtelenül kitolta a fapadosok Magyarországra érkezését, és ezáltal az árak csökkenését, sokak számára pedig a repülés lehetőségét.
Régi lemez, de még mindig slágerlistás, hogy a politika félve halogatja a nagy elosztó rendszerek átalakítását. De miért éppen ehhez mert volna hozzáfogni, ha a közszolgáltató cégeinek rendbetételében is csődöt mondott. Ennek belátásához nem kell közgazdasági diploma. Vegyük például a volánokat. El tudunk-e képzelni olyan tökkelütött tőkést, aki egy Magyarország nagyságú területen másfél tucat busztársaságot működtet, mindegyiknél külön cégvezetéssel, igazgatósággal, felügyelőbizottsággal. Eközben évek óta hallgatjuk a litániát az elöregedő buszparkról és arról, hogy a nyomott jegyárakból nem futja fejlesztésre. Ha már ennyire nincs elképzelés arról, mit kellene velük kezdeni, miből tartott volna legalább egyik-másik cég értékesítését, magánműködtetését megpróbálni? Talán kiderült volna, hogy jobban is lehet ezt csinálni? Tovább megyek: mit kockáztatna az állam, ha szigorú szolgáltatási kötelezettséggel, minőségi és biztonsági előírásokkal meghirdetné a busztársaságok eladását? Vagy ha ezt valaki nem akarja, miért nem áll elő a volánok hatékonyabb (olcsóbb, magasabb színvonalú) működtetésének elképzeléseivel. Ha kormányon van azért, ha ellenzékben, akkor pedig azért. Kinek az érdeke a jelenlegi helyzet konzerválása? Az utasoké aligha.
Az utas nem állami vagyont akar, hanem például jó, kényelmes, olcsó közlekedést. A hajára kenheti, hogy övé a vonat, ha tulajdonosként kiszámolhatja, hogy neki évente konkrétan menynyibe kerül a MÁV működtetése anélkül, hogy azt befolyásolni tudná, vagy elégedett lenne szolgáltatásával. Mit remélhet ő a vasúttársaság állami kézben tartásától, ha már volt szerencséje megismerni, mit tudnak kezdeni nagy pártjaink kormányon e cég gondjaival. Mindezek alapján persze egyszerű lenne a válasz: mindent eladni minél hamarabb, mert politikusaink keze alatt az arany is sárrá válik.
De a megmaradt nagy közszolgáltatók esetében a rossz privatizáció legalább akkora bajt okozhat, mint a rossz működtetés. Egy-egy termelővállalat értékesítésének kisebb (volt) a kockázata vagy a kára. Legrosszabb esetben olcsón megvették, kirabolták, majd becsukták. De a MÁV, a volánok, az autópályacégek vagy éppen a Magyar Villamos Művek esetében egy rossz privatizációt nem lehet ennyivel megúszni. Egy balul végződő eladás következményeit tartósan el kell szenvedni.
A nemzeti vagyon tartogatása, pátyolgatása lehet káros. Nemcsak azért, mert sokba kerül, hanem azért is, mert az eladás után "kikódolódnak" a védelmi reflexek, és az állam figyelme a versenyfeltételek biztosítása vagy kikényszerítése felé fordul. Bár a telefont már kevesen gondolják közszolgáltatásnak, tradicionális értelemben legalább annyira az, mint például a posta. A telefonpiacon ugyanakkor már teljesen természetesnek vesszük, hogy még nem a kívánatos mértékben ugyan, de magáncégek harcolnak a vevőkért, miközben például az emberek többségének kiadásai között jelentéktelen összeggel szereplő posta privatizációjának már az elvi lehetőségét is teljes egyetértésben söpörte le a politika.
A teljes privatizáció híveinek leegyszerűsítő alapvetése az, hogy mivel az állam rossz gazda, lehetőség szerint minél hamarabb privatizálni kell vagyonának túlnyomó részét, mert magánkézben az hatékonyabban működik, megtartása vagyonvesztéssel és fölösleges kiadásokkal jár. Az állami vagyon magyar működtetésének története kétségtelenül elég rémregényt szolgáltat ahhoz, hogy könnyen bólintsunk e tétel általános igazságára. Az azonban, hogy tizenöt év kevés volt az állami vagyon hatékony és hasznos működtetésének kialakítására, még nem jelenti azt, hogy erről végleg le kellene mondani, vagy az eleve lehetetlen lenne. Az állam gazdasági társaságokban megtestesülő tevékenysége távolról sem maradt annyira szerteágazó, hogy annak tulajdonosi irányítása megoldhatatlannak látszana. Az ország valóban nem részvénytársaság, de vezető politikusaink köz- tag- és egyéb gyűléseken már a szemünk láttára bizonyították be, hogy tudnak ők tulajdonosként gondolkodni, ha akarnak. (Kérdés, kinek a hasznára.) Miközben arról tucatszám készültek - és valósultak meg - tervek, hogy az egyre szűkülő állami vagyont ki mindenki felügyelje, a hatékony irányítás és működtetés modellje ezekből egyaránt hiányzott.
Ezt persze leginkább azoknak kellene letenniük az asztalra, akik a megmaradt állami cégkör döntő részének megtartása mellett voksolnak. Az ugyanis édeskevés, ha csupán annyit tud valaki mondani, hogy tartsuk meg a MÁV-ot vagy a volánokat. A valódi kérdés az, miképpen lesz Magyarországon jobb a buszközlekedés vagy a vasút. Önmagában az állami kézben tartástól aligha. Legfeljebb annak módjától. Mint ahogy önmagában a privatizáció sem ronthat ezen, legfeljebb egy átgondolatlan, előkészítetlen, rosszul szabályozott eladás.
Ahogy kevés csak azt mondani, hogy tartsuk meg - hiszen ez üres szólam, ha nem tesszük hozzá azonnal, hogy mit akarunk vele tenni -, úgy azzal sem jutunk előrébb, ha csak annyit mondunk, adjuk el. A közszolgáltató cégek magánkézbe adásában esetenként nemcsak a volt szocialista országoknál tartunk előrébb, hanem a nyugati államoknál is. Így már van tapasztalatunk arról, hogy az eladás keretei nem kívánt, de szükségszerűen jelentkező mellékhatásokkal járhatnak. Például a bevételmaximalizálás érdekében vállalt kötelezettségek, engedmények, amelyeket elhomályosít az azonnal előálló pénzhalom. Ennek árát azonban már más bukszából kell megfizetni. Ahogy az például az eladott energiacégek esetében történik. A korlátozott versenyt vagy a szükségtelenül magas árszintet csak részben képesek ellensúlyozni a nem az államra háruló befektetések, vagy az esetleg a szolgáltatás színvonalában is megmutatkozó hatékonyságnövekedés.
De kivel lehet itt ma értelmesen arról vitatkozni, hogy a vagyonvesztés elkerülése és az olcsóbb, színvonalasabb szolgáltatás érdekében mit kellene kezdeni a megmaradt állami cégekkel?
Pedig elkerülhetetlennek látszik, hiszen az állam már nem tudja az eddigi szélcsendes posványban tartani viharvert vagy ép jó karban lévő, de harchoz nem szokott anyahajóit. A védett nemzeti piacról behajóztunk az unióba, ahol éppen változik a széljárás. Előbb-utóbb a nagy állami monopolcégek piacait meg kell nyitni a versenytársak előtt. Mindezt úgy, hogy közben a megszokott költségvetési apanázst már nem vagy csak szigorú feltételek mellett kaphatják meg e társaságok. Ha állami kézben tarjuk a még megmaradt vállalatokat, fel kell készülni arra, hogy átalakításuk, jóval hatékonyabb működtetésük hiányában a kényszerűségből rájuk szabadított, prédára, azaz új piacokra ácsingózó konkurensek szépen lassan leeszik róluk a húst. A forgatókönyv könnyen hasonlatos lehet a versenypiacon tevékenykedő, túl sokáig állami kézben tartott cégekéhez. A konkurensek a legvonzóbb, legnagyobb profitot hozó tevékenységeket támadják le, ezek elvesztése, összezsugorodása viszont még rosszabb helyzetbe taszítja a kevésbé nyereséges (netán eleve veszteséges) részlegeket. A végén ott marad egy kicsontozott csődtömeg, amelyet már senki sem akar megvenni (pláne drágán). Ebben a helyzetben ráadásul nem (csak) a magántőke versenyez majd az államival, hanem az állam az államnak lesz a farkasa. Mások a dimenziók. Az lesz a kérdés, mely társaság vagy cégszövetség lesz domináns szolgáltatója egy-egy régiónak. Könnyen országok feletti, mégis legalább részben állami mamutok jöhetnek létre, amelyek azonban már sokkal közelebb állnak majd a multinacionális magáncégekhez, mint állami elődjeikhez. A folyamat számunkra sem ismeretlen, hiszen a magyar energiaszektor vagy a már privatizált közszolgáltatók vevői között részben állami kézben lévő nyugat-európai társaságokat is találunk. Amikor a közkézen maradt magyar vállalatok sorsát latolgatjuk, már rég nem csak az a kérdés, hogy ezek állami vagy magánkézben maradnak-e. Sokkal inkább az, hogy képesek lesznek-e a jövő nagy európai közszolgáltató vállalatbirodalmainak részévé, szövetségesévé válni, vagy magukra maradva elvéreznek. A piac újrafelosztásában akár a nyertes oldalra is kerülhetnénk, de ahhoz demagógiáktól mentesen, életképes víziókra építve, bátran kellene dönteni.
Nem majd valamikor, hanem postafordultával. Nehogy úgy járjunk, mint az - idézve az előző gazdasági miniszter szavait -, aki addig szorongatja a jégkockát, míg végül nem marad a kezében semmi.
