Az új, demokratikusan megválasztott parlament azonban - benne az akkor 21 fős Fidesz-frakció is - nagy többséggel olyan privatizációs törvényt fogadott el 1990-ben, amiben már se híre, se hamva nem volt az MRP-nek. Miután az új pártelitek - köztük a Fideszé is - kizárták a melósokat a részvénypiacról, az önkormányzatokra is végső csapást mértek. A megszavazott törvény alapján az Antall-kormány meghozta a trösztök átalakulására vonatkozó határozatát, és az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) igazgatótanácsát megbízták a grandiózus privatizációs terv végrehajtásával. A kormányhatározat az alábbi ágazatok trösztjeire vonatkozott: kohászat, bányászat, húsipar, feldolgozóipar, élelmiszeripar, könnyűipar. Az átalakulás lényege a következő volt: a trösztök részvénytársaságokká váltak, leányvállalataikból az ÁVÜ százszázalékos állami tulajdonlással egyszemélyes kft.-ket alakított, ezekbe bement a kft. ingó és ingatlan vagyona, az ipartelep belterületi földingatlana után járó önkormányzati vagyonrészt pedig kifizetik a központi büdzséből. Ergo: nem lesz részvényes vagy tulajdonostárs az önkormányzat, így nem is szólhat bele a területén lévő üzemek, létesítmények sorsába. Az új politikai elit - benne a Fidesz - végeredményben szabad teret engedett a gazdasági lobbi által gerjesztett spontán vagyonvesztéses privatizációnak, a kontrollálatlan felvásárlásnak és a nagyarányú tőkekiáramlásnak. Egymás után számolták fel a vidéki gyáregységeket, minek következtében megjelent a tömeges munkanélküliség. Éppen azokban a válságövezetekben, ahol az átkosban a "szocialista nagyipar decentralizációja" fedőnevű akcióprogrammal igyekeztek leplezni az össznépi nyomort. Ami meg a belterületi földingatlan után az önkormányzatoknak járó vagyonrészek kifizetését illeti, hát abból lett az immár tíz éve viszsza-visszakérődzött Tocsik-ügy.

Második nekifutásra az új, demokratikusan megválasztott parlament elfogadta 1991-ben a földalapú kárpótlási törvényt. Helyesebben, azt a földprivatizációt iktatták törvénybe, amit korántsem a munka és téesz nélkül maradt parasztoknak találtak ki. A parasztok jelentős része ugyanis kínjában a részvénypiacon meggazdagodott privatizatőröknek dolgozó profi brókereknek adta el jócskán névérték alatt a kárjegyeit. Aztán a pantallós parasztok visszatértek a tett színhelyére: a földárveréseken licitmesterek (szintén profi brókerek) segedelmével megszerezték az adott települések legértékesebb külterületi földingatlanait, méghozzá az ott élőktől felvásárolt kárpótlási jegyekkel. Az új földbirtokosok ügyvédjeitől vért izzadnak a Nemzeti Autópálya Rt. felvásárlóbiztosai, mivel folyamatos stájgerolással felsrófolják a kisajátítási árat, zsarolják az államot.

Miután a politikai elit - részben a Fidesz részvételével - privatizációs satuba szorította az országot, a Magyar Polgári Szövetség néven futó jogutód öszszeállított egy propagandamenüt: olyan cégeket és intézményrendszereket vonnának elidegenítési tilalom alá, melyek eddig megúszták a privatizációs mizériát. Valamiféle "nemzeti szerződés" keretében szólítanának fel az önkorlátozó magatartásra.

Megjelenik lelki szemeim előtt az Orbán család, midőn kalákában húzgálják a tokaji venyigéket, miközben az asszonyok paprikás krumplit főznek a tőkeirtásban megfáradt rendszerváltó kollégistáknak. Meg persze Wekler Ferike is tékozló fiúként térítené meg a kettőszáznyolcvanmilliós állami támogatást, amiből a szekszárdi borvidék legkevésbé sem történelmi északi oldalára telepítette a tőkéjét. Aztán az MDF is meghajolna a nemzet nagysága előtt, és Ibolya Asszony személyesen szólítaná föl a néhai MDNP visszaédesgetett privatizatőrjeit meg pantallós parasztjait, hogy oszszák meg vagyonukat a nemzettel. És rögvest szívem csücske lenne Gyurcsány Fletó, ha megtépné ruháját, és hamut szórna a fejére, amiért a Magyar Alumíniumipari Tröszt tizennégy vállalatának privatizációja során az ország tizenkét önkormányzatát semmizte ki, és barátok között is háromezer melóst paterolt az utcára.

A szerző újságíró