A honfoglalás, azaz a beköltözés idején matricákkal, virágcserepekkel, zászlókkal adtuk értésére kinek-kinek, hogy melyik ablak is a miénk. Hányadik emeleten található a mi drága, csendes otthonunk. A gyárilag felszerelt sötétítő sem sokat segített, mert az egyenbordó volt.

Rájöttek a népek, hogy kinek-kinek a bejárati kapujánál jobbra van valami érdekes szerkezet, amelyen gombok találhatók sűrűn egymás mellett és alatt, de ha megnyomjuk őket, bizony süketnémák maradnak. Később jöttek csak a szerelők, akik bekötötték a lakásonkénti kaputelefonokat. Valóságos kollázs- és színorgia volt az, amikor a kis téglalapokra a legkülönbözőbb színű és állagú névtáblák kerültek - jelezvén, hol is lakik a boldog tulaj. Volt, aki csak a vezetéknevét írta ki, és elfelejtette mellévésni, hogy hányadik emeleten is van a becses lakás.

Ez főleg akkor okozott gondot, ha egy tízemeletes házba öt Kovács és tíz Kiss költözött be. Sokan voltak, akik egyszerű fekete filctollal próbálkoztak, és bizony az így felpingált név először patinát kapott, majd szép lassan lekopott. Finom barlangrajzokra emlékeztető, miniatűr minták jelezték, hogy itt valamikor Kovács vagy Kiss neve volt olvasható. Kultúrtörténeti ritkaságok, a lakótelepi dizájn remekei voltak azok a piros, fekete vagy éppen zöld öntapadós műanyagcsíkok, amelyekre fehér domború nagybetűkkel, speciális nyomtatóval írtuk ki a nevünket. Ezeknek az volt a hátrányuk, hogy kedves gyermekkezek fel-felcserélgették a névtáblákat, és így gyakran megesett, hogy nem a keresett családhoz csengettünk fel. Kínos perceket éltünk át emiatt, főleg éjjeli órákon, amikor a Roziból érkeztünk haza.

Aztán rohamléptekkel fejlődött a lakótelepi kaputelefon-technika is. Valóságos high-technek számított, amikor már szabvány névtáblákat kaptunk, amelyeket kemény műanyag tasakba tehettünk, és így jeleztük személyazonosságunk, valamint lakhelyünk pontos koordinátáit (emelet, lakásszám). Ekkor még csak egyszerű, fülsiketítő sivítás jelezte, hogy vendégünk érkezett, vagy megjött a postás, netán a villanyszámlás.

Hol volt akkor még a zenei hang, amelyet ki-ki ízlése szerint Mozart vagy éppen a Neoton Família, netán az ABBA zenéiből válogathatott magának? Hol volt akkor még a titokzatos kód, amelyet a közös képviselőnktől kaptunk meg szigorúan lezárt borítékban? Az persze kínos volt, ha bankszámlánk vagy a mobilunk PIN-kódját ütöttük-pötyögtük be automatikusan a kaputelefon személyre szabott száma helyett, mert arra bizony nem nyílt a kapu.

Van, aki merő óvatosságból éjszakára leemelte a kaputelefon kagylóját, hogy ne zavarják álmát idegen betolakodók, holmi kaputelefon-betyárok. Ők főleg diszkóból jövet szombaton éjjel vagy vasárnap hajnalban garázdálkodtak, aminek rendre édes álmunk látta kárát.

A legkínosabb nem is ez volt, hanem az, amikor nem találtuk a kapukulcsot, és a kaputelefon sem működött. Ilyenkor a történelem önmagát ismételte. Az történt ilyenkor, hogy feltelefonáltunk az otthon lévőknek, ugyan legyenek szívesek ledobni a kulcsot. Lehetőleg valamilyen világos kendőbe bugyolálva, hogy a koromfekete éjszakában ne a rózsabokor tövében keressük a drága kincset, a kapukulcsot. Plusz veszélyforrás volt egy ledobott kapukulcs esetében, ha az télvíz idején a puha, fehér hóba esett, ilyenkor csak a tavasz eljöttével találtuk meg ismét.

De sebaj, ilyenkor húsz évvel fiatalabbnak éreztük magunkat, merthogy a kulcsledobós technika akkor dívott csak igazán errefelé.

Ma már ez is csak kuriózum. Mint sok minden más.

Mindenkinek saját kódjára nyílik a kapu