Attila, a hun
A fentiekre figyelemmel bizonyára meglepő, ha elmondom, hogy a képen látható úr, a 23 éves Karacs Attila magánnyomozó cégnél dolgozik. Na jó, egyelőre nem egy Pinkerton vagy egy Philip Marlowe, de maga is bevallja: még kezdő a szakmában, és ez idő tájt nem arról híres, hogy kacifántos bűneseteket leplez le, miközben két keréken guruló, lángoló autókból kiugrálva mázsás pofonokat osztogat.
Illetve osztogat ő emberes füleseket, de nem a munkája során, hanem a szorítóban. Ő a világon egyre népszerűbb K-1 magyar bajnoka, ami - figyelembe véve, hogy a K-1-ben a különböző küzdősportok legjobbjai csapnak össze az ökölvívásból és bizonyos lábtechnikákból összegyúrt speciális szabályrendszer szerint - nem kis teljesítmény.
Azt mondja, izgága, örökké nyüzsgő gyerek volt, izgága, szerteszaladó gondolatokkal, melyeket aztán egy Tigristánc című, a kempo történetét bemutató film terelt egy irányba. Bár tanult építőipari műszaki szakközépiskolában, később még az Ybl Miklós Műszaki Főiskolára is jelentkezett, valójában a kempofilm után már semmi nem érdekelte igazán, csak az, hogy ő is harcművész legyen. Nem állítom, hogy egy harcművész számára, egy hét közben edzőteremként, hét végén diszkóként üzemelő, zuglói vendéglátó-ipari egység a kiemelt célterület, az azonban biztos, hogy Karacs Attila egy ilyen helyen állt edzésbe, és sokat tanult a diszkógömbök között lógó bokszzsákok világában, miközben tizennégy évesen már elég rendesen aprította a nagyfiúkat. Az itt rendezett úgynevezett szabadstílusú küzdelmeket az akkor még létező A3 televíziós csatorna is közvetítette, és ez is sokat segített abban, hogy a szabadstílusú küzdősportok rajongói megismerjék őt.
2000-ben, tizenhét éves volt, amikor magát egy évvel idősebbnek füllentve elindulhatott a német K-1-es bajnokságon, ahol harmadik lett, így meghívták Hollandiába is. Igaz, csak azért, hogy - amint a K-1-esek a könnyű ellenfeleket nevezik egymás közt - "töltelék" legyen a világbajnok Remy Bonjasky ellen. Combsérülés miatt fel kellett adnia a meccset, így itt nem mutathatta meg, mit tud valójában. Megmutatta később több helyen, például Brnóban a King Of The Ring nevű versenyen, egy nagyszabású boszniai viadalon, vagy a debreceni Főnix csarnokban, ahol néhány hete hatezer néző ünnepelte, amikor magyar bajnok lett. Művésznevét, amely egyébként külföldön ragadt rá egyre többen kezdik megismerni: Attila, a hun. A statisztikája imponáló: harminc mérkőzést vívott, huszonnégyszer győzött, ebből hússzor kiütéssel. Mondják: technikás, kitartó, az edzéseken és a ringben nagyon sokat kibír.
Nem csak a serlegeket gyűjti, de a szakmákat is: kicsit építész, kicsit ipari alpinista, kicsit magándetektív. Portáskodott az éjszakában, azt mondja, örül, hogy három évvel ezelőtt, a kisfia születése kirángatta onnan. A pesti éjszaka ugyanis goromba, kiszámíthatatlan és öntörvényű. Ott nincsenek technikák, meg szabályok, ott nincs bíró, aki szétszedné a küzdőket, ott küzdők vannak, akik olykor szétszedik egymást.
Amikor nagyon elege van a világból, akkor sziklát mászik, vagy nyakába akasztja fényképezőgépét és fekete-fehér portrékat, zsánerképeket készít az utcán. Márpedig néha nagyon elege van a csörömpölő világból, mert mostanában erősen kellene koncentrálnia a felkészülésre. A cél ugyanis a K-1 csúcsa: a japán versenyek. Előtte még ringbe lép egy új küzdelemsorozatban, amelyet hazai menedzserek szerveznek, és amely a K-1-hez erősen hasonlít, bár kicsit többet enged a versenyzőknek, a neve pedig K-Pro. Hogy a kisfia is a küzdősportok világában köt-e ki, azt nem tudja, egyelőre még csak édesapjával küzd. Például azért, hogy üljön fel vele a hullámvasútra. Karacs Attila egyelőre ellenáll.
Mert mindent azért ő sem bír ki.
