Privatizálni - végig
Azt kérdezi a Fidesz elnöke: miért volna eleve rossz gazda az állam? Elevenítsük fel az alapösszefüggéseket azok számára, kik már elfelejtették őket.
Az állami tulajdonú vállalatot nem fenyegeti csőd, mindig számíthat rá, hogy kisegíti a költségvetés, ha bajba kerül. Ezért gyengébb az érdekeltség a profitban, tehát a hatékony és takarékos működésben is. Mivel biztos a túlélés, az innovációs hajlam is csekélyebb. Gyengébb a késztetés és erősek a fékek, hisz az állami vállalatra gyakran nehezedik politikai nyomás, hogy ne csökkentse a foglalkoztatást, ráfizetéses tevékenységeit fenntartsa, beszerzési döntéseiben politikai elvárásoknak is megfeleljen. Ismerünk szélsőséges példákat, amikor a miniszterelnök elvárja egy állami tulajdonú kohászati nagyvállalattól, hogy az anyagbeszerzésben családjának cégét részesítse előnyben, s egy állami cégnek fel kell vásárolnia egy bizonyos kft. szőlőjét.
A nagy állami cégektől elvárják a veszteséges tevékenység finanszírozását a nyereséges tevékenység jövedelméből (olaj-gáz, teherszállítás-személyszállítás), ami nehezíti a tisztánlátást. A közlönykiadó nyereségéből finanszírozzák a kormányüdülőt, ezért állami tulajdonban tartják. Az állami tulajdonú cégek bankkapcsolatait is politikai befolyás terheli, s e körben aránytalanul sok behajthatatlan tartozást kell a bankoknak leírniuk.
Azt mondja a Fidesz elnöke: ne adjuk el azt, amiből csak egy van (repülőtér, posta, vasút). A nemzetközi tapasztalat szerint az olyan állami tulajdonú cégeknél, amelyeknek versenypiacon kell helytállniuk (Volkswagen, Renault stb.) kevésbé jelentkeznek az állami tulajdon hátrányai, hisz termékeik minősége és költségei összehasonlíthatók a magánvállalatokéval, ezért nem hanyagolhatják el a hatékonysági szempontokat, s nem is terheli őket ellátási felelősség. Ahol viszont az állami vállalat egyedül képvisel egy ágazatot vagy az ágazat egésze állami tulajdonban van (mint egykor az angol szénbányászat vagy az osztrák kohászat és nehézvegyipar), ott különösen nagyok a hatékonysági problémák. Ezért is privatizálták Európa-szerte a nehézipart, majd a telefonhálózatokat és a légitársaságokat, s ezért került napirendre a repülőterek, sőt a vasutak és posták privatizációja. (Nem igaz, hogy ez a trend megváltozott volna.) Az állami cégek igazgatóságaiban és felügyelőbizottságaiban hemzsegnek a politikai kinevezettek - ez jellemezte annak idején az osztrák vagy olasz állami szektort, és ez jellemzi mindmáig a magyart.
A Fidesz azzal érvel, hogy az új külföldi tulajdonos nemegyszer maga is állami vállalat: német állami cég vett meg erőműveket, francia vízműveket, svájci állami cég az Antenna Hungáriát, s a repülőtér vevőjelöltjei között is van állami vállalat. Ez az ellenvetés nyilvánvaló félreértésen alapul. Az állami tulajdonú vállalat ismertetett hátrányai abból fakadnak, hogy bensőséges viszony fűzi annak az országnak a kormányzati intézményeihez, melynek területén működik. Ezek a hátrányok - a biztosított túlélés, a vezetők kormány általi, politikai alapú kiválasztása stb. - egy másik állam területére merészkedő vállalatnál nem érvényesülnek. Magyarországon a német, francia vagy svájci állami vállalat leányvállalata közönséges magánvállalkozás módjára van jelen, a külföldi tulajdonos döntéseit magyarországi politikai szempontok nem befolyásolják, magyar pártkatonákat nem helyez el vezető pozíciókban.
Az állam bizony rossz gazda, s ezért döntöttünk a rendszerváltás kezdetén az általános privatizáció mellett. Akkor elsősorban a versenyszektor vállalataira gondoltunk, amelyek az egész világ cégeivel állnak versenyben, s a sok száz ipari, építőipari, kereskedelmi vállalat privatizációja hosszú évekre munkát adott a privatizációs szervezetnek. Miközben mi a gépipar, a vegyipar, az élelmiszeripar vállalatait privatizáltuk, tőlünk nyugatra megkezdődött a közszolgáltató cégek privatizálása is, mi pedig itthon azt tapasztalhattuk, hogy az államhoz fűződő bensőséges kapcsolat a MÁV-nál, a Malévnál vagy a Volánnál is gátolja a hatékonyság javítását, s a működés fenntartása is milliárdos állami injekciókat tesz szükségessé ahelyett, hogy kívülről bevont magántőke finanszírozná a fejlesztéseket. Nem hinném, hogy a gazdaság bármely területén le kellene erről mondani. A Fidesz elnöke kilátásba helyezi a visszaállamosítást ott, ahol ezt "nemzetgazdasági érdek" kívánja meg. Márpedig nincs súlyosabb nemzetgazdasági érdek, mint a privatizáció folytatása. A magyar gazdaság eddigi sikerei jórészt a privatizációnak köszönhetők, s további felemelkedésünkhöz a privatizáció végigvitelére van szükség. Az állami tulajdon fenntartása azok érdeke, akik maguk akarnak tízmilliárdokról rendelkezni, s barátaikat akarják jól fizető állásokhoz és megrendelésekhez juttatni.
Vannak olyan területek, ahol a közvetlen állami irányítás és működtetés a megfelelő forma. Főként ott, ahol szükségleteinket nem egyénileg, hanem közösen elégítjük ki, például a közbiztonság, katasztrófavédelem, környezetvédelem, honvédelem. E területeken tudomásul lehet venni, hogy a bürokratikus intézményrendszer természeténél fogva konzervatív, kialakult rutinjait követi, ellenáll a változásnak. Ott viszont, ahol áruk termelése folyik, és szolgáltatásokat nyújtanak, éles a világméretű verseny, elengedhetetlen a ráfordítások és hozamok folyamatos egybevetése, a magántulajdonon alapuló profitorientált vállalkozás ígér sikert. Ma már tudjuk, hogy ez nemcsak a feldolgozóiparra vagy a kiskereskedelemre érvényes, hanem az energiaszolgáltatásra, hírközlésre, közlekedésre, sőt az egészségügyi szolgáltatások jó részére is.
A Fidesz kampányfőnöke azzal riogat, hogy ha kormányon marad az MSZP és az SZDSZ, akkor a következő ciklusban a MÁV-ot, a postát és a kórházakat is eladják. Én nem vagyok ennyire optimista, az MSZP-ben és környékén sokan vannak, kik nem rokonszenveznek a privatizációval, köztük gazdasági és egészségügyi érdekcsoportok, a jelenlegi állapotok haszonélvezői. Tegyük hozzá, a MÁV-on belül a teherszállítás, egyes postai tevékenységek vagy a Volán-vállalatok privatizációja hosszas előkészítést igényel. De az bizonyos, hogy a verseny, a profitmotívum jótékony hatására, a magántőke bevonására ezen ágazatokban is szükség van. A vasútnál például az állami tulajdonú pályákon, versengő magánvállalkozások által üzemeltetett, államilag szabályozott tarifák mellett futó vonatoké a jövő. Jó lenne, ha a kormánypártokk azzal válaszolnának a Fidesznek, hogy ha kormányon maradnak, anélkül érnek el a telefonhoz hasonló javulást a közlekedési, postai és egészségügyi szolgáltatások minőségében, hogy a fejlesztésre az adófizetők pénzéből kellene százmilliárdokat költeni. Ne feledjük: egy évtized telt már el a telefonhálózat és az energetika privatizációja óta, és sem az ellátásban nem voltak fennakadások (sőt a telefonszolgáltatás minősége látványosan javult), sem az árak nem emelkedtek gyorsabban, mint korábban, vagy mint az állami kézben maradt szolgáltatások esetében. A riogatásokból semmi sem igazolódott. Semmi ok tehát "nemzeti vagyonszerződést" kötni, vagy más módon határt szabni a későbbi tulajdonforma-váltásnak.
Tavaly népszavazással fenyegetett a Fidesz a privatizációval kapcsolatban, most pedig kétharmados törvény kikényszerítésével gátolná meg, hogy a jelenlegi kormány folytassa a privatizációt. A kétharmados törvények szabadságjogainkat védik és a demokratikus rendszer alapintézményeit szabályozzák. A gazdaságpolitikát, egészségpolitikát, oktatáspolitikát, külpolitikát stb. alkotmányunk meghagyja a mindenkori kormánytöbbség kezében. Négyéves kormányzása alatt nem volt ez ellen a Fidesznek kifogása, sőt egyszerű többséggel hozta meg a szimbolikus erejű "Szentkorona-törvényt", egyszerű többséggel szüntette meg a társadalombiztosítási önkormányzatokat, s egyszerű többséggel korlátozta a politikai ellenfél működési feltételeit (a pártingatlanokról szóló törvény). Az Orbán-kormány saját hatáskörben hozott súlyos döntéseket a nemzeti vagyonnal kapcsolatban, például amikor autópályát vagy repülőteret visszaállamosított, s ennek költségeivel a következő éveket, évtizedeket terhelte meg. Milyen alapon vitatja el a jelenlegi kormánytöbbség jogát arra, hogy a maga felfogása szerint döntsön a privatizációról?
A szerző közgazdász,
