Elég egy félórát ácsorogni kellően kihúzott derékkal, és máris tucatjával lennének, akik alapot ásnának, betont kevernének, földet lapátolnának, hegyeket hordanának el boldogan, csak hordhatnák már. Legalább ötvenen állnak, kisebb-nagyobb csoportokban a Moszkva tér közepén.

Fél hat tájban mind többen jönnek fel a metróból. Mintha minden szerelvénnyel érkezne egy csapat olcsó munkaerő. Együtt jönnek ki az épületből, de a munkába igyekvő bennszülöttek továbbsietnek a szélrózsa minden irányába, azok viszont akik "főnököt" keresnek, fennakadnak a Moszkva tér láthatatlan hálóján.

- Hát persze hogy románból jöttem - mondja András, középkorú ember, aki furcsa grimaszszal kommentálja a mondatot. Úgy tartja, hogy olyanok ők, mint a prostituáltak. A testüket adják el, felkínálkoznak, és várják, hogy kedvet kapjon hozzájuk valaki, amihez aztán jó képet vágnak, kedvesek és szolgálatkészek, s megcsinálnak mindent, amit csak kell. - Mi ez, ha nem kurválkodás? - erősít rá arra, amit eddig is értettünk.

- Egyszer jött egy ember, valami vállalkozó. Megfogta a karomat, itt felül, megnézte, milyen kemény. Aztán azt mondta, feszítsek, s az ökle külsejével nem nagyon, de határozottan hasba vágott. Aztán ment tovább, s fogott meg vagy tízünket. Végül azt mondta: jössz te, meg te, meg te és te ottan. Benne voltam én is, de én azt mondtam, várok valaki mást. Egy hétig nem kellettem senkinek. Aztán nem is jöttem egy darabig magyarba.

- Főnök..., valami munka?! - kérdi a másik a hajnali félhomályban, persze csak úgy lopva, mint mindegyik. - Bár lenne valami kis munka. Bármi, akármi - próbálkozik a férfi, aki ismeretlen nevű és eredetű cigarettára gyújt. - A nyár elején jobban kellettünk. Pedig lehetne, hogy valaki most jön vissza a nyaralásból, s arra gondol, hogy valamit kéne csinálni, s fogadna hozzá embert - vázolja a kapaszkodók helyzetét. Ő Nagyvárad mellett él, fél tucat gyerek meg az asszony szaporítja gondjait. Régen volt munka, ha érett a kukorica, de ma már géppel szedik le azt is. Tizenöt éve még egy fuvarozó cég, a Romtransz telepén dogozott, valami verifikálást végzett, abból el lehetett tartani a családot, de most már csak a Moszkva térben lehet bízni, igaz, ebben is egyre kevésbé.

- Azt mondják, szigorították a dolgokat, s kevesebben mernek felfogadni feketemunkást. Állampolgárságot meg nem kaphattunk... - tér le a fiatal srác a munkaügyek mezsgyéjéről. Sértett, bosszús, szomorú. Ők 500-ért is elmennek óránként, és a szállás is jó, amit harmincuknak adnak ki, de ha százan jelentkeznének, akkor százan aludnának benne, mert magyar így dolgoztat magyarral, így segít az egyik a másikán. A hónaposoknak könnyebb. Ők itt dolgoznak, amíg lehet, egy hónapot, aztán hazaviszik a pénzt, és amikor visszajönnek, újabb pecsét kerül az útlevélbe, és egy újabb hónap ketyeg. Csak a munkaügyi ellenőrzést kell megúszni. A hónaposok nem is igen járnak a Moszkvára. Nekik állandó főnökeik vannak. Aki nem tud hónapos lenni, csak alkalmanként jár "magyarba", s ki tudja, annak milyen munka jut, milyen főnök és mennyi pénz. Ők azok, akiket fizetség nélkül elküld a főnök, mert mondjuk, azt állítja, hogy részeg volt. Aztán kihez mennének panaszra, a tömegszállás, a rabszolgamustra vagy a törvénytelen munka miatt. Mert nemcsak a munkáltatás, de gyakran a munka is fekete.

- Egyik télen kábelt égettem valahol Pest egyik külső kerületében. Kocsival hozták a rézdrótot, rajta a "plasztik" szigetelés. Azt kellett leégetni a tűzön. A plasztik elszenesedett, és le lehetett róla morzsolni. Éjjel kellett égetni, meg ha nagyon rossz volt az idő, és az emberek nem nyitottak ablakot. Igaz, a közelben nem is nagyon laktak. A rezet meg elhordta egy ember. Ott fizettek rendesen.

Hat órakor még szinte mindenki ott ácsorog a téren. Egyre többen jönnek ki a metróból, egyre többen várnak valakire.

Fél hat tájban mintha minden metrószerelvénnyel érkezne egy csapat olcsó munkaerõ