Jónak az mondható, ha a politikusok legalább karcolják a felszínt. Arról vitatkozni, hogy az MSZP emelt-e többször adót vagy a Fidesz, egyszerűen butaság. Mert ekkor az évente három ember által fizetett ötforintos illeték egyforintos emelése és az áfa kulcsának növelése egyenértékű lesz. És ennél csak egy kicsivel jobb az, ha a politikusok adóreform kapcsán arról tartanak kiselőadásokat, hogy most a családi adózást meg kell-e tartani. Részben azért, mert ez ügyben a hogyant nem válaszolták meg. Másrészt, mert az adóreformnak nem az a lényege, hogy a magunk átlagosan 20 százalék körüli személyi jövedelemadóját milyen rendszerben fizetjük be. Az pedig kimondott defekt, hogy - a kisebbik koalíciós partner választási plakátjai miatt - a mai magyar átlagember az adózást az szja-nak gondolja. Holott az szja csak egyik eleme a személyes közteherviselésünknek - és nem is a legfontosabb. (Nem csak azért, mert áfát meg jövedéki adót is fizetünk a közértben.) A munkavállalóra fordított és a dolgozónak kifizetett összeg különbségét - a bért terhelő elvonások összességét - ma leginkább a járulékok határozzák meg. A koalíció az SZDSZ politikai ígéreteinek szorításában az elmúlt években - ahogyan most is - az szja csökkentésére koncentrált. Ám ezt az adótétel-mérséklést senki sem vette észre. Felmérések tucatjai szólnak arról, hogy a dolgozók nem érzékelték az államnak több százmilliárdba kerülő intézkedések hatását. Az szja-csökkentések elbújtak a bérpapírokban, az emelések és fizetési korrekciók között. Az ember azt tudja, mennyi a bruttója, mennyi a fizetése. Nem számolja ki, hogy ha maradt volna az eredeti adórendszer, akkor a januári nettó mennyivel volna kevesebb. Nem hasonlítja össze az adóbevallásait év végén, és nem tekinti meg a reálértéken számolt terhelését.

A koalíciós kompromisszumok ára meglehetősen nagy: a jövedelemadóra minden politikai eredmény nélkül költött százmilliárdok szinte a nullára szűkítették a kormány mozgásterét. És sokszor összezavarták a gazdaságpolitikáját. Az első példa a Sulinet: az informatikai szakmának és a magasabb jövedelműeknek kedvező kedvezmény, amelyet eltörölni nem lehet, pedig értelme már alig van.

De érthetetlenek az áfaügyek is. Tíz éve tudjuk, hogy az áfakulcsokat csökkenteni kell. Ám 2004-ben - az ígért szja-csökkentés megtartásáért harcoló SZDSZ miatt, a kieső bevételeket fedezendő - a kormánynak az alsó áfakulcsot emelnie kellett. Máig nem tudom, hogy miért liberálisabb az a kormány, amely az szja-t csökkenti és az áfát emeli, mint az, amelyik mindkettőt hagyja az eredeti szinten? A felső kulcs mostani mérséklése viszont ezután meglehetősen humoros. Indokolni az infláció visszafogásának szándékával lehetne - ám erre most nincs szükség. Így aztán nehéz érteni az ügy kapcsán kialakuló nemzeti konszenzust is (a Fidesz ugyanis csak ezzel ért egyet). A felső áfakulcs mostani csökkentése két évvel ezelőtt indokolt lett volna, két évvel ezután indokolt volna, most, a költségvetési nehézségek közepette azonban nem az.

És mindeközben a lényeges változásokról egy szó sem esik. Két területet tekinthetünk ilyennek: a járulékok csökkentését és az iparűzési adó eltörlését. Mindkettő lényegesen befolyásolja a versenyképességet. Mindkét teher csökkentése olyan területeket érint, amelyekhez eddig senki sem mert hozzányúlni. Emiatt mindkét intézkedés jelentős reformokat feltételez a leglényegesebb területeken, az önkormányzatoknál és az egészségügyben. És mindkettő a következő ciklusra esik a kormány terveiben. Ám egyikről se tudni, mit szól hozzá a Fidesz.

A vita tehát el sem kezdődött.