Aki mindent tud a borról
Aki persze nemcsak szakértő, annál valamivel több is, hiszen tíz nyelven - most magyarul is - megjelent könyve, A bor története megírása mellett készített egy tizenhárom részes tévésorozatot is. Ezt a bostoni W.G.B.H. Televízió, a Boston Public Broadcasting Service és a londoni Channel 4 is bemutatta. Mindebből Hughes Johnson érkezése előtt arra következtetünk, hogy ő volna valójában a bor Jamie Olivere, de meglehet, hogy ez az összehasonlítás egy kicsit sántít.
Miután mindent előkészítünk, csinos neje és a könyvesek társaságában megérkezik a világszerte ismert borszakíró, lehuppan a székre, s ékes angolsággal azt mondja a pincérnek:
- Megszomjaztam, sört kérek.
Fotós kollégám izeg-mozog, s miközben ismerkedünk, arra gondolok, jól van, mégiscsak egy angollal fogunk vacsorálni, aki szerencsénkre nem akar eljátszani semmiféle sztenderd sztárszerepet, sokkal inkább arra törekszik, hogy jól érezze magát. A negyven éve a borral és negyedszázada a bor históriájával, termelésével, kereskedelmével és népszerűsítésével foglalkozó Hughes Johnson később borra vált (Sörre bor? Mindenkor!), s egy itthon fölöttébb ismert pincészet (fehér) pinot noirját szopogatva meséli el, hogy tulajdonképp kollégák volnánk, hisz egykor kis újságokban, majd a Sunday Timesban kezdett cikkeket írni a borról. Az angol lapnak persze nem volt külön borrovata, Hughes Johnson írásai a divat oldalain landoltak. Így lettek egyre népszerűbbek egy olyan országban, amelynek lankáin alig találunk szőlőt. Ott, ahol a minőségi bort általában a francia, a kommersz borokat pedig az ausztrál nedűben látják.
Johnsonék nagy kedvvel és jóízűen falatoznak, sörről ekkor már szó sem lehet, a sommelier szekszárdi vöröset ajánl a húsokhoz. Az idő az étterem kertjében igen kellemes, valószínűleg ez az utolsó nyári este, a háttérben halk dzsesszmuzsika szól. Az édeskés pillanat nemigen alkalmas rá, hogy a rossz, pancsolt borokról is szót ejtsünk, bár kísérletet teszek rá. Nem említem ugyan név szerint a Kocsis Irmát vagy a durbincs sógort, vagy ifjúságom jellegzetes italát, a szemelt rizlinget, s nem térek ki részletesen a csinált, pancsolt borokra sem, de azt puhatolnám, vajon Hughes Johnson, az angolszász nyelvterület legismertebb borszakértője ivott-e már életében rossz bort.
Ezt azonban azzal üti el, hogy a széles néprétegek kedvenc itala szerte a világban a sör. A bort csak kevesen isszák. S hogy ne legyen kétségem afelől, a vendég nem enged teret semmiféle magyar negativizmusnak, hozzáteszi: különösen igaz ez a borok királyára és a királyok borára, a tokajira (forrás XIV. Lajos). S itt olyan hozsánna kezdődik, amely messze túlmegy a feltételezett udvariassági kereteken (Párizsban dicsérni kell a nőket meg Mona Lisát, Rómában Fellinit meg a Sixtuskápolnát, Londonban a fekete taxit meg a piros telefonfülkéket). A tokaji dicséretének hallatán magam is meglepődöm, mert Mr. Johnson mély átéléssel beszél. Nagyon kedves, ahogy a mi sokat szidott rendszerváltásunkat revolution-ként emlegeti. A "forradalom" előtt, 1970-ben járt először Tokajban, s rögtön ráérzett arra, hogy az itteni nedű mennyire más, mint a francia édes borok. Megkedvelte a tokaji élénk illatát, az aszalt gyümölcsökre emlékeztető ízét, a tejkaramella és a baracklekvár közötti sötétségű színt. S fogyasztásának izgalmas következményét: a szájban szétterülő, akár egy órán át is megmaradó fenséges ízt.
Tessék, így beszél egy Londonban született és nevelkedett, ám íróvá válása után nyomban vidékre, Cambridge környékére költöző angol a világhírű magyar nektárról. Más kérdés, hogy Hughes Johnson nemcsak beszél és ír róla, de forgalmazza is a tokaji bort. A hetvenes évekbeli nagy találkozást egy közös vállalat alapítása követte, amelynek Johnson úr tagja lett. A vállalat a mádi gazdák szőlejét vásárolja föl, s a Tarcalon termelt bort jelenleg a világ harminchat országában forgalmazza. A bor eladásának titka - meséli -, hogy az ital neve jól megjegyezhető legyen, tartalmazza a földrajzi jellemzőket, a helyi táj zamatait. De előfordulhat, hogy egy-egy borfajta könnyen elunalmasodik - viszont a hagyományokkal ez soha sem történhet meg. Az emberek mindenütt a világon szeretnek változtatni az életükön, a szokásaikon. Lehet a sertésből, a marhából és a szárnyasokból vagy halból készült ételek között választani, és ugyanez megvan a borokkal is. Angliában most a bordeaux-i az a népszerű borfajta, amelyet ajándékba visznek. De biztos, hogy nem marad örökké így.
A kötetlen beszélgetés e pontján Johnson úrból előbújik a történész.
- Az ételeket nehéz exportálni, a borral sokkal könnyebb a helyzet. A korábbi évszázadokban csak azokban az országokban fogyasztottak bort, amelyekben megművelték a szőlőt. Ma ez közel sincs így. Az ízidentitásoknak történelmi okai vannak. Miért van például a magyar konyhának identitása? Azok miatt, akik hisznek benne.
A vacsora végén 99-es évjáratú tokajit fogyaszt a társaság. Ez, mint megtudom, azért különleges, mert az az esztendő különösen nagy vizeket hozott. Ám ami gondot okozott a Tisza árterületén, jót tett a tőkékkel a Hegyalján. Hughes Johnson őszinte örömmel nézegeti, szagolgatja a mádi szőlők évszázados technikával előállított nedvét, s igen elcsodálkozik azon, hogy hozzá sem nyúlok a pohárhoz.
A legnagyobb hibát valóban akkor követtem el, amikor úgy döntöttem, hogy kocsival érkezem erre a különös találkozóra. Egész este ásványvizet ittam azzal az emberrel, aki mindent tud a borról. Nem kiábrándító ez így?
