Viszont a magyar súlyemelés eddig húsz "ötkarikás" érmet szerzett.

Van, amelyikre már nem is emlékszünk, s van, amelyikre annyira nagyon, hogy. Itt van például a két arany: Földi Imréé (légsúly; 56 kg) és Baczakó Péteré (félnehézsúly; 90 kg). Előbbi heroikus küzdő, akárcsak Polyák Imre a birkózóknál; hatodik hellyel nyit (1960), aztán a következő két olimpián úgy lesz egyformán ezüstérmes, hogy testsúlykülönbséggel szorul a második helyre. Tokióban világcsúcsot állít fel; pechére nemsokára a szovjet Vahonyin is. Mexikóvárosban végig vezet, ám az utolsó lökésgyakorlat során elveszti pozícióját, s harminc dekával marad alul az iráni Nasszirival szemben. Két ilyen apróság után az ember hajlamos depresszióssá válni; ellenben a tatabányai minidaru - aki a dekákra különösen figyel, nehogy megint azokon múljon - 1972-ben a csúcsra ér. München: Földi-paradicsom.

Baczakó 1976-ban bronzzal melegít, s "az 1980-as olimpián ugyanezt várják tőle. Moszkvában úgy nyer, hogy több mint hét kilóval dönti meg saját egyéni legjobbját, ellenben 377,5 kilós teljesítménye nyomán A sport krónikája című könyv azt jegyzi meg: "Érdekesség: 1972-ben Földi Imre is ennyivel lett aranyérmes, de 34 kilóval alacsonyabb kategóriában és három fogásból!" Mi meg azt jegyezzük meg csöndben: e diadalnak már huszonöt éve!

Mindenesetre a két aranyat kilenc-kilenc ezüst és bronz egészíti ki; legutóbb Krutzler Eszter jutott medálhoz (tavaly Athént másodikként zárta), és akkor most diszkréten hagyjuk el, hogy a sportág nem csupán kitűnő eredményeiről híres.

Tehát doppingról egy szót se.