1988-at írunk amúgy, s persze Szöulban vagyunk. Túl a 100 méteres férfi mellúszás döntőjén. És túl a sokáig vezető orosz Volkovot lehajrázó, ám az aranyról egyetlen századmásodperccel lemaradó, húszéves magyar fülig érő mosolyának látványán.

Értik ezt? Ha nem, Karcsi mindjárt megmagyarázza.

"Úgy mentem ki az olimpiára, hogy ha minden összejön, talán a döntőbe jutok. Erre második lettem. Hát mi ez, ha nem fantasztikus? Ösztönös volt a reakcióm: nem tragédiaként fogtam föl a minimális differenciát, ellenkezőleg. Azt mondtam magamban: szinte hihetetlen, hogy egy ekkora világklasszis, mint Moorehouse mindössze egy századdal vert meg!"

Minden másképp alakulhatott volna az életében, ha aranyérmes lesz - próbálkozik az átlag magyar opponálni, de a kísérlet hamvába holt. "Na, éppen ez az: semmiért, még egy aranyért se cserélném el mindazt, ami eddig történt velem. Így volt jó, ahogy volt."

Nem fontos, csak érdekes: a vizuális típusúak kedvéért hosszmértékben is kimutatták, hogy a két célba érkezés között mekkora volt az eltérés. Tizenhat milliméter. Egy billentyű szélessége a számítógép klaviatúráján. Güttlernek igaza van: ezen csak nevetni lehet.