Van-e olyan honfitársunk, aki ne sorolná kapásból a címeit, eredményeit? Él-e olyan ember a hazában, aki ne ismerné legalább egy jópofa sztoriját? Mondjuk azt, hogy a jobb kezem a Rókus kórház, a bal meg a köztemető...

A becsületes neve Papp László volt, de nekünk - kortól, nemtől, testmagasságtól, iskolai végzettségtől, továbbá pártállástól függetlenül - egyszerűen csak Papplaci. A mienk volt, mindannyiunké. Mindent tudtunk róla. Előttünk élte az életét; talán nem véletlen, hogy komoly kvízműsorban nem tesznek fel kérdéseket a pályafutásáról, mert túl könnyű lenne rájuk a válasz. Amatőrként végigpofozta a világot, nyert három olimpiát, két Európa-bajnokságot; világbajnokságot csak azért nem, mert akkoriban még nem rendeztek ilyet. Első olimpiai bajnoki címét középsúlyban (75 kg) szerezte, a következő kettőt egygyel "lejjebb", nagyváltósúlyban (71). Mások felhíznak az idő múlásával, ő visszafogyott. Igaz, ennek praktikus okai voltak, hiszen 1948-ban még nem ismertek olyan súlycsoportot, hogy nagyváltó. Edzőként is a csúcsra jutott: ott állt a szorítósarokban akkor is, amikor Gedó olimpiát nyert meg akkor is, amikor Kovács István világbajnok lett.

Ki ne tudná, hogy profiként is feltörölte ellenfeleivel a szorítópadlót? Ki ne hallott volna
Európa-bajnoki címmeccseiről meg örök bánatáról, hogy nem mérkőzhetett meg a világbajnoki övért? Nevét majdnem anynyian ismerték-ismerik a világban, mint cimborájáét, Puskás Öcsiét. Ha valaki a távoli Kubából gyerekként példaképének tekinti (Teofilo Stevenson), az azért jelent valamit. Ha olyan sztárok keresik vele a találkozást, mint Jean-Paul Belmondo, az sok mindent elmond sportolói nagyságáról.

A vetélytársakat amúgy igencsak becsapta. Majdnem mindenki azt gondolta róla, hogy balkezes, mert a bal öklét néhány centiméterrel hátrább tartotta, mint a jobbat. De ez csak azért volt így, mert elülső kézzel ütött: állcsúcsra, szűken, keresztbe, de akkorát, hogy majdnem leszakadt az ellenfél feje. Ösztönös volt a mozdulat, ezt tanítani nem lehet, erre születni kell.

Kiválasztott volt - írja róla a Papp Laci című könyvben Kő András. - Mélyről jött gyermek, aki elhozta nekünk az aranyhegyet. Magától értetődően, akár egy kör. Egyszeri és megismételhetetlen.

Október 16-án lesz két éve, hogy nincs köztünk.