Sor kígyózott a Sándor-palota előtt, százfős csoportok sétáltak a Néprajzi Múzeumban, ezreket vonzott a csak erre a hétvégére megnyíló ötszáznál is több közintézmény. A hirtelen jött ősz ellenére ismét népszerűek voltak a Kulturális Örökség Napjai.

Már reggel óta figyelem a konyhaablakból a Teréz-templom toronyerkélyén nézelődőket. Ott fönt, a Király utca és a Nagymező utca találkozása fölött máskor sosem látok senkit. Most meg egymást váltják az emberek.

Hiába, ez egy olyan hétvége, amikor szinte mindenki útnak indul. A Vas utcai hajdani felsőkereskedelmi iskolában a déli nyitás után néhány perccel már féltucatnyian vagyunk. Egyre szállingóznak az érdeklődők Lajta Béla remek épületébe: monumentális, vörösbarna homlokzatú ház, markáns formákkal és díszítéssel - a Bárczy-féle iskolaépítési program mintadarabja.

S ha lehet, odabent még sokkal lenyűgözőbb. Népies szecessziós díszítőfestés kanyarog végig a mennyezeteken, még a tornaterembe is jutott belőle. A könyvtár üvegtetején akadálytalanul dől be a fény, a berendezés pedig jól mutatja, hogy Lajta pontosan tudta, mitől lesz használható egy iskola: az asztalok ferdék, így kényelmesen lehet rajtuk írni és olvasni.

Pár lépéssel odébb az egykori Pajor szanatórium kínál hasonlóan mellbevágó élményt. Aki Balassa kórházként ismerte az akkor szinte romos házat, elámulhat a Semmelweis Egyetem főiskolai karaként feltámadt épület szecessziós szépségén. Az 1908-ban elkészült előkelő magánkórház Pajor Sándor korábbi vízgyógyintézete helyére épült. A sokat látott intézmény aulája ma ismét elegáns, kellemes közösségi tér. Csobog a Zsolnay-kút, pálma díszlik a kerámiakaspókban, szépségesek az egymásra rímelő kőburkolatok, kovácsoltvas rácsok meg szemétkosarak. A belső park terasza alatt kétszintes könyvtárat alakítottak ki; az olvasóhelyek némelyike egyenesen a pompás sziklakertre néz.

Valami ilyesmire, csodás újjászületésre vár a Kossuth téri egykori Igazságügyi Palota is. Hauszmann Alajos millennium kori remekét, amely egykor a Kúriának és a Budapesti Királyi Ítélőtáblának is otthont adott, a háború óta kényszerek kötik gúzsba. Nagyobbik fele volt Munkásmozgalmi Múzeum, Nemzeti Galéria, ma Néprajzi Múzeum; déli harmada pedig pártközpontból Párttörténeti Intézet, majd Politikatudományi Intézet lett. Példátlan alkalom, hogy az örökségnapok alkalmából a kettő egyszerre nyitja meg kapuit.

Pedig csak ilyenkor látni, mi is volt az építész szándéka. A pompás előcsarnokon és a múzeum mára lecsupaszított terein kívül a látogatók jó esetben a Kúria első emeleti dísztermét ismerhetik. Pedig megvan az ítélőtábla díszterme is, fönt, a másodikon: benne a hét íves padsor a lecsapható székekkel - ennyi maradt az eredeti berendezésből.

Végül fölmászom én is a Teréz-templom nemrég rendbe hozott tornyába. Először azt látom meg, hogy a korlát sarkain kovácsoltvas amforák állnak, tele vasból kalapált virágokkal. Aztán nézem a kilátást. A Várat, a Bazilikát, a Király utcát, a Zeneakadémiát. Az ott a zsarupalota, az a Rózsák tere temploma - és jé, az ott az én konyhaablakom.