Bárkivel előfordulhatott ebben az országban az, ami Orbán Viktorral 1993-ban. Akárkivel megeshetett, hogy egy kedvező lakáscsere kedvéért bemondott az önkormányzatnak még egy családtagot - anyóst -, akkor már úgyse ellenőrizték. (Sőt, a rendesebb lakásügyisek megmondták, hogy kell úgy tenni, mintha...) Az már kevesebbekkel esett meg, hogy a helyhatóság még rendbe is hozta a kiutalás előtt a lakást, de biztos, hogy volt, aki ebben a jóban is részesült.

Sokakkal megeshetett, hogy édesapjuk kedvező privatizációs lehetőséghez jutott, s ki ne tette volna meg, hogy ilyen helyzetben barátai vállalkozását is segítségül hívja, pályázni, befektetni. Az már kevesebbekkel történt meg - de bizonyára volt ilyen is -, hogy éppen egy általa vezetett szervezetből eredő források csörgedeztek volna e gyorsan termőre fordított terep felé, majd kicsit már keskenyebb sugárban vissza. De biztos, hogy volt ilyen is.

Nem kevés politikussal megeshetett az, ami a Fidesz-kormány miniszterelnökével, nevezetesen, hogy - akár akarata ellenére is - kedvezni akartak neki államhoz rendelt emberek. Torgyán mint egy "valóságos légügyi dinasztia" tagja, vagy Orbán, egyszerűen mint apja fia egyaránt azt mondta: azért már ne érje hátrány a rokonságot, mert ők azok, akikké lettek. Így viszont megtörténhetett, hogy az akkor még állami tulajdonú Dunaferr régi bevált partnere kiiktatásával éppen a fent jelzett források segítségével is privatizált bányavállalkozásnak adott termetes megrendeléseket. Mondjuk: bárki ki lehet szolgáltatva egy ilyen helyzetnek.

A gazdasági-politikai elit szinte bármely tagjával megeshetett az utóbbi években, hogy fejébe vette, szőlőbirtokot vásárol nemesebb vidékeken, és borászkodásba kezd. Kicsit olyan ez nálunk, mint más világokban a futball. Például az Orbánhoz közel álló Berlusconi Milanja, ahol nem azért kell ott lenni, mert abból nagy pénz jön, hanem akkor lehet odamenni, ha már nagy pénz van. Mert ereje és presztízse van. Nem a bor és nem a foci a fontos, hanem ami utána jön az asztal mellett. Más fontos emberrel is előfordulhat, ami Orbánnal, hogy - talán rá való tekintettel, talán nem is az ő iniciálására, mégis - véletlenül éppen a családjához köthető vállalkozás számára kedvesen lépdel az önkormányzattól az ÁPV-ig minden, egyébként nem a saját pénzével sáfárkodó intézmény.

Bárkivel megtörténhetett, ha vannak módos barátai - és biztos vannak, ha később akár nagykövetté is kinevezheti őket -, hogy bő tízmillióval több pénzért veszik meg a lakását, mint amennyiért abban az utcában szokták másét. Könyvelésileg rendbe is jön az akció, ha aztán ő ugyanennyivel olcsóbban adja el a módosabb barátnak a nevezetes borüzletrészt, s mondhatnánk, hogy már nem is az asztal a lényeg, hiszen a pénz már az ablakban, csak fel kell tennünk a kérdést, hogy kinek az ablakában. Az ingatlanért kapott pluszpénz ugyanis, ha befektetik, márpedig ez történt, adómentes. Bárki élne egy ilyen lehetőséggel.

Bárki ebben az országban (is) használná és használja a keze ügyébe kerülő összes lehetőséget arra, hogy meggazdagodjon, de legalábbis biztosítsa magát a váratlan hanyatlás ellen. Bárki ezt tenné.

De a bárki azért nem lesz miniszterelnök. Ugyebár.