Ezek hivatottak elfedni a helyi katasztrófánál is nagyobb bajt, a globális társadalmi fejlődés zsákutcáját. Talán most először derült ki egyértelműen, hogy az emberiség társadalmi és technológiai ámokfutása az eddig megszokott módon már csak egészen rövid ideig folytatható.

Az embernek mint fajnak nagy evolúciós újítása a közösség kifejlődése. Nem az egyének versenye a döntő az emberi evolúcióban, hanem a közösségeké. A közösség sokfejű, százkezű, tevékeny, mindenre figyelő biológiai és kulturális konstrukció, amely minden megelőző élettevékenységnél magasabb rendű formát alakított ki: a társadalmat. Millió éves fejlődése alatt megbízható, kiegyensúlyozott környezetet biztosított az emberi életnek. Evolúciós sikere a bolygó urává emelte, de egyben önnön konstrukciója zsákutcájába kergette az embert.

Katasztrófák mindig voltak, és ellenük védelmet a szolidaritás, a közösség összetartó tevékenysége nyújtott. A modern társadalmakban a védekezés egyre fokozódó sebességgel központosult, és úgy gondoltuk, hogy a védekezés központi rendszerei, a katonaság, a tűzoltóság, a rendőrség a jó szervezés, az erőforrások megfelelő átcsoportosítása révén hatékonyabb lett, mint amikor ezen szervezetek funkcióit a differenciálatlan közösség egymaga látta el. Valószínűleg ez igaz is volt egy darabig. Amit kihagytunk a számításból, amit elhanyagoltunk, az éppen a helyi, lokális védekezés kultúrája. Nem kell a lakosságnak ismernie a tűzoltás fortélyait, mert 4-5 perc alatt jönnek a szakértők és mindent, ami szükséges, gyorsabban, hatékonyabban elvégeznek. Most éppen azt kellene nagyon alaposan végiggondolni, hogy mi lesz akkor, ha nem egy város dől romba, hanem négy-öt rövid idő alatt, egymás után, ha nem lesz már hova menekülni, ha már nem lesz elegendő katona, ha már minden tartalékot kiosztottak. Nem kell vészmadárnak lenni ahhoz, hogy ilyen katasztrófák nem túl magas, de nem is túlságosan alacsony valószínűségét felismerjük. A bolygó lehetetlenül túlnépesedett, és ha a globális társadalom dinamizmusa valamilyen külső ok miatt megtörik, katasztrófák láncreakciója következhet. És kiderült: ezzel a technikailag legfejlettebb területek sem tudnak megbirkózni. A légkör energiagazdagabb lett az emberi tevékenység következtében, és egyre viharosabb nyarakra, telekre számíthatunk.

A taxissztrájk idején gondoltam végig, hogy ha nem nyitnak ki az üzletek vajon hány napig bírjuk vásárlás nélkül? Egy hétre kalkuláltam túlélésünket, és kiderült, hogy ismerőseink, barátaink ugyanígy állnak. Gyerekkoromban, bár szegények voltunk, de mindig volt otthon egy zsák krumpli, 20-30 kiló liszt, cukor, zsír egy nagy zsírosbödönben, mert akkoriban nem volt értelme apró adagokban vásárolni. Mi lenne Budapesttel hurrikán, tűzvész és hasonlók nélkül, ha mondjuk csak leállna a vasúti és a közúti szállítás? Könnyen elképzelhető. A sokmilliós nagyvárosokat csak az állandó szállítási folyammal, ami jelenleg az apadó olajkészletek függvénye, lehet ellátni.

A központi ellátás nagyon sérülékeny - ez a legfőbb tanúsága New Orleansnak.

Ki kellene alakítani a vészhelyzetekben alkalmazható helyi kultúrákat. Hogyan tudunk élni, ha hirtelen egy darabig nem lesz olaj, teherautó, vasút esetleg telefon és áram se? Sok százezer évig így éltünk, most hogyan lehetne? Mert bizonyos, hogy lehetne, ha megmaradna a helyi termelés, védekezés, ellátás ismerettömege. Ha a kisboltot nem váltanák fel a nagy szupermarketek, ha a tejet, kenyeret nem ezer kilométerekről szállítanák, hanem akár ezek mellett is megmaradnának a helyi alternatívák, a versenyképtelenek. Ez bizonyosan pénzbe kerül, de lehet, hogy ezen fog múlni az életünk.

A New Orleans-i hírekben nagy teret kaptak a tolvaj, vandál bandák is, de később aztán ezt is igyekeztek a médiában a szőnyeg alá söpörni, mondván, hogy csak a hajléktalanok, a drogosok - és bizonyára a melegek, a szabadkőművesek és az istentagadók - kis csoportjai garázdálkodtak. Álljunk csak meg egy pillanatra! Az amerikai társadalom isteníti az egyént, csak az egyén és az egyéni érdek a fontos.

Csináld meg magad! És ne nagyon törődj másokkal. Ez a modern, új viselkedési kódex.

Sajnos ez veszélyhelyzetekben nem működik, pontosabban azokban is így működik és ebből lesz a fosztogatás, a nemi erőszak, a gyilkos őrület. Ez a fő oka, hogy katasztrófa esetén mindenki csak a racionálisan tervezhető központi segítségre vár, mert érzelmi alapon működő közösségi segítség már alig létezik. Azt mesélik, hogy a figyelmeztetések után sok százezren autójukba ültek és elmenekültek, de százezernyi embernek nem volt autója. Az senkinek se jutott eszébe, hogy ilyen helyzetben nem egyénileg kell menekülni? Hogy a menekülést lehet és kell szervezni, hogy együtt kell ezt a problémát megoldani?

Az emberi természet számára a közösség az optimális működési tér. Az olyan kultúra ideális, amely vészhelyzetben a segítő magatartást aktiválja, akár a másokért való önfeláldozást is. Az individualizmus fejlett formáival nem sok túlélője lesz a jövendő katasztrófáknak. A közösségi magatartás biológiai alapja csak annyi, hogy alkalmassá tesz a közösségi kultúra elsajátítására, de ha ezt a kultúrát megszüntetik, akkor nincs közösség, nincs szolidaritás. Nem prédikálni kell a szolidaritást, hanem olyan helyi közösségeket kell kialakítani, amelyekben mindenki megtanulja, hogy az ember csak közösségekben életképes, és a központosítás előnyeinek megőrzése mellett a helyi kultúra a legfőbb jó és a legfontosabb emberi érték. Még akkor is, ha emiatt a "versenyképességünk" némi hátrányt szenved.

Nem feltétlenül az győz, aki a következő csatát megnyeri.