Katrina: "ördög és angyal"
A növekedésben kialakuló különbségek pénzügyi egyensúlytalanságba torkollnak. Az USA úgy vágtat, hogy hatalmas költségvetési és fizetésimérleg-hiányt halmoz föl, Kína úgy törtet előre, hogy óriási többletet produkál, míg Japánban és Európában a pozitív fiskális és kereskedelmi egyenleg egyáltalán nem hat serkentően. S furcsa módon ezt az egyensúlytalanságot nem állítja helyre kamat és árfolyam, mint a második világháború után oly sokszor.
Ezt a jelenséget sokan demográfiai tényezőkkel is magyarázzák. Amerika, Ázsia fiatalodik, és egyre termelékenyebb, Európa és Japán öregszik, s ennek szociális terhe mind nagyobb súlylyal nehezedik rá. Ebből fakad a jóléti állam feladatainak újraértelmezése, illetve a kibontakozó vita a követendő útról. Az eleve inkább az öngondoskodásra berendezkedő, a rugalmasságot, a piacot hangsúlyozó sikeres amerikai, brit - s talán bizonyos fokig közép-európai - modell szembekerült a gáláns állami ellátásra, kényelmes kedvezményekre (alacsony nyugdíjkorhatár, hosszú fizetett vakáció) épülő nyugat-európai rendszerrel. E kettő ellentétét felnagyította a globalizáció gyorsuló folyamata, vagyis lényegében Kína és India rendkívül gyors és látványos beilleszkedése a világgazdaságba. Ráadásul nem egyszerűen arról van szó, hogy a két népes ország átveszi a fejlett országokból a magas költségek miatt kitelepülő egyszerűbb, feldolgozóipari tevékenységeket, hanem képes a high-tech, vagyis a legfejlettebb műszaki, termelési eljárások honosítására is, amire oktatási rendszerük megfelelő alapot nyújt.
A minap éppen ezen kesergett az Európában reformpéldának számító Nagy-Britannia pénzügyminisztere, aki a Financial Timesban azt fejtegette, hogy Katrina valójában Európát találta el, s nem is az Egyesült Államokat. Igaz, az infláció kiiktatása nyomán az olajárak megkétszereződése nem okozott a hetvenes évekhez hasonló stagflációt (egy helyben toporgást és emelkedő árakat), de a növekedés irama mindössze 1,2 százalékos, az amerikai harmada lesz az Európai Unióban, a munkanélküliség pedig tízszázalékos, vagyis húszmillió ember marad munka nélkül. Az utóbbi tíz évben - folytatja Brown - az USA gazdasága ötven százalékkal gyorsabban növekedett az európainál, az európai életszínvonal az amerikai kétharmada. Európa - hangzik a verdikt - képtelen alkalmazkodni a globális kihívásokhoz, önmagába integrálódott, nem pedig a világba. A megoldás: feljebb kell lépni a technológiai létrán, még értékesebb termékeket kell előállítani, ehhez magas színvonalú képzést nyújtani, hogy az európaiak képesek legyenek versenyre kelni az amerikaiakkal és az ázsiaiakkal. Ez tisztességesebb is lenne, mint a régi modellhez ragaszkodni, s ellátni húszmillió munkanélkülit.
A világgazdasági erőközpontok átrendeződése közepette és hatására megfeszült az olajpiac is. A kínai, az indiai és persze az amerikai gazdasági növekedés egyre több energiát követelt, s a kitermelés ezzel nem tudott lépést tartani. Az árak úgy emelkedtek egyre feljebb az utóbbi néhány évben, hogy a kitermelés teljes kapacitással folyt. Vagyis nem keletkezett mesterséges hiány embargók, politikai viszályok miatt. Az európaiak most az USA-t korholják: ha nem népszerűsítették volna a detroiti autógyárak a benzinfaló sportterepjárókat, akkor most nem itt tartanánk. Lehetséges, de a számok mást mutatnak. Az amerikai GDP megkétszereződött 1979 óta, de az olajfogyasztás csak 12 százalékkal növekedett. A családi jövedelemnek ma 4,7 százalékát viszi el az energia, míg a hetvenes-nyolcvanas években hat-hét százalékát emésztette fel.
Ám hiába szívott magába arányaiban kevesebb energiát a fejlett ipari államok zöme, hiába alakultak át a jövedelmi viszonyok, hiába múlt el az inflációs veszély, hiába érveltek a közgazdászok, hogy a 25 helyett 50, vagy a 30 helyett 60 dolláros hordónkénti olajár sem okoz súlyos visszaesést, hiszen reálértéken számolva még mindig messze vagyunk a nyolcvanas évek elejének árcsúcsától, sejteni lehetett, hogy a kiélezett piaci viszonyok közepette bármilyen katasztrófa, politikai vihar az egekbe emelheti az olaj árát.
S jött Katrina, s rátapintott a sebezhető pontokra. Először is, az olajfüggőségből fakadó sérülékenységre, másodsorban - az eseményeket élőben közvetítő amerikai tévék jóvoltából - az Egyesült Államok katasztrófavédelmi készületlenségére, illetve a szegénység többnyire rejtett zugaira. A kettő együtt pedig megindít vagy felerősít folyamatokat.
Megindít, mert az egyik következmény az lesz, hogy az Egyesült Államok átszervezi az illetékes szövetségi intézményeket, ám ennek keretében - s ennek már korlátozott világgazdasági kisugárzása is lehet - ismét előtérbe kerülhetnek az állami gondoskodás kiterjesztésének hívei, a mára megfakulni látszó roosevelti New Deal színei visszanyerhetik fényüket. Továbbá: a belső emberi tragédia a külső elkötelezettségek támogatottságát is érintheti. Ha így lesz is, nem változtat azon, hogy Európának viszont az öngondoskodás elvét szem előtt tartó reformokat kellene megvalósítania, ha versenyben akar maradni a globális piacon. Ám a New Orleansból sugárzott képek még sokáig élni fognak az emlékekben az óceán mindkét partján.
Katrina felerősít más, eddig talán kevésbé észlelt folyamatokat is. Az alternatív energiaforrások kutatását, fejlesztését, valamint a nehezen megközelíthető olajlelőhelyek kiaknázását. A minap Budapesten járt a General Electric világcég valóban nemzetközi kitekintésű alelnöke, Nino Beccalli, aki kérdésünkre, vajon az olajkorszak végének nyitányán állunk-e, azt felelte: a végjáték, amely persze sokáig eltart majd, már 35-40 dolláros hordónkénti árnál megkezdődött. Katrina csak segít felismerni a teendőket. S ennek egyik legfontosabb következménye, hogy ismét divatba jön a nukleáris energia, amely kielégítheti Kína és India energiaétvágyát. És egyre több pénz megy majd el a víz-, a szél-, a napenergia, vagy a távoli kistelepülések áramellátását biztosítani képes biomassza hasznosítására. Beccalli szerint az olajiparnak az a szelete, amely most leállásra kényszerült, vagy megrongálódott a Mexikói-öbölben, semmiség az emberiség energiaigényéhez képest.
Bár hatalmas tragédiát és károkat okozott Katrina, elemi erővel rávilágított a függőségek tarthatatlanságára és tartósságára. Egyrészt nyilvánvaló, hogy a szénhidrogének mellett az egyéb források és termelők minél szélesebb köréből kell válogatni, s megbízható, válságtűrő tartalékokat, és tartalékkapacitásokat kell kiépíteni. Másrészt viszont az utóbbi években, évtizedben megfigyelt világgazdasági trendben nincs változás. Áthelyeződnek a központok, újak keletkeznek, s a kölcsönös függőség még szorosabb köteléke jön létre. Nagyon egyszerűen fogalmazva: az OPEC már nem tudott lépést tartani Kína olajkeresletével, s ennek nyomán az amerikai olajbázison végigsöprő hurrikán Európában is már-már pánikot okoz.
Holott pánikra nincs ok, legfeljebb aggodalomra, de nem a fentebb vázolt gondolatmenet miatt. A tizenkétbillió dolláros amerikai gazdaságnak ugyanis egyetlen százaléka sérült. Jó, kényes helyen, de az USA gazdaságának rugalmassága, vállalkozó szelleme hamar átsegít a bajon, mint azt annyi történelmi példa bizonyítja. A gazdaság lendülete nem törik meg, a hatás rövid távú lesz, s igen korlátozott kiterjedésű.
Töprengeni némi aggodalommal azon érdemes, hogy a Katrina által felvillantott átrendeződésnek kik lesznek a nyertesei és vesztesei. Gordon Brown okfejtéséhez most csatolnám a világot üzletemberszemmel - méghozzá az energetikától a közlekedésen át az orvosi műszerekig és pénzügyi szolgáltatásokig sok mindenben érdekelt cég képviseletében - évente többször körbeutazó Beccalli elemzését. Úgy látja, hogy a gazdasági növekedés centrumai áthelyeződtek az emberi erőforrásokban gazdag Kínába, illetve a mind magabiztosabb Indiába, továbbá a Közel-Keletre, ahol a petrodollárok megint óriási fejlesztések előtt tárják ki a kapukat, valamint Latin-Amerikába. Ám utóbbi térség mögött már ott áll a nem csupán felzárkózott, hanem gazdasági hatalommá érett Kína, amely százmilliárd dollárt - Magyarország éves GDP-jének megfelelő összeget - költ latin-amerikai infrastruktúra-fejlesztésre, utakra, kikötőkre, mert a térségben mezőgazdasági hátországát látja.
A GE szempontjából - s ez alkalmasint fontosabb, mint az ilyen-olyan pénzügyi hiányok piaci megítélése - Közép-Európa, s benne kiemelten Magyarország is növekedési központ, de az Európai Unió nagy alapítói nem. Az olasz Beccalli szerint Itália egyelőre gyógyíthatatlan betegnek látszik. Németországnak és Franciaországnak van esélye azonban a lábadozásra, s ha felépülnek, az unió egésze is magára találhat. De az új nemzetközi munkamegosztásba ez a térség, tehát hazánk is, csak high-tech, szolgáltató, tudás alapú gazdaságként illeszkedhet be, mert a népes országok termelő kapacitásával, olcsó munkaerejével versenyezni másként nem tud.
A világutazó Beccalli végkövetkeztésétől így gyorsan visszajutunk Brown globális kihívásokról szóló eszmefuttatásáig, hogy az Egyesült Államokra lecsapó Katrina miért Európát készteti megújulásra, s válhat őrjöngő ördögből "mentőangyallá".
