A leglátványosabb reformlépés a Biztonsági Tanács átalakítása lett volna. A második világháború után létrejött struktúra ma már nem tükrözi a valós erőviszonyokat. Kizárja például a döntéshozatalból a világ második legnagyobb gazdaságát, Japánt, meg a harmadikat, Németországot. Csakhogy Japánt Kína, Németországot Olaszország, Indiát Pakisztán fúrta meg. Dél-Amerikából automatikus lett volna Brazília tagsága - de ott meg a spanyol helyett portugálul beszélnek. Afrika két helyet akart, de Nigériát a külvilág nem érzi elég stabilnak, a Dél-afrikai Köztársaságot meg a kontinens tartja kakukktojásnak. Az amerikaiak csendesen mosolyogtak: nem kell itt vétózni, az ellentétes érdekek szép csöndben kioltják egymást. Ha nem így történt volna, még mindig ott a makacs tény: jelenleg semmit nem lehet véghezvinni az USA ellenében.

Másrészt az amerikai szándék sem mindig elég a sikerhez. Washington nagyon szerette volna úgy átalakítani a világszervezetet, hogy a főtitkár - nem feltétlenül Kofi Annan - nagyobb hatáskört kapjon a személyi és gyakorlati döntésekben. Most ugyanis minden piszlicsáré kinevezéshez közgyűlési határozat kell. A fejlett országok azt is szerették volna, ha eltörlik a földrajzi kvótákat, az állásokat nyílt pályázatokon töltik be. Létre akartak hozni továbbá egy végrehajtó igazgatói posztot, hogy a politikai szerepet játszó főtitkár mellett legyen, aki felel az apparátus munkájáért. A fejlődő országok azonban mindezt gyanakvással fogadták, saját szerepük csökkenésétől tartottak. Még abban sem sikerült megállapodni, hogy az elmúlt időszak botrányai után külső könyvvizsgáló vegye át a pénzügyi ellenőrzést.

Azt viszont az amerikaiak nem engedték, hogy a leszerelés, a kézi lőfegyverekkel való kereskedelem vagy a meglévő nukleáris arzenálok leépítése bekerüljön a záródokumentumba. Washington miatt nem történik említés a hágai Nemzetközi Büntetőbíróságról sem - a Fehér Ház jogászai attól tartanak, hogy amerikai állampolgárokat is felelősségre vonhatnának.

Az is a "kis siker, nagy kudarc" kategóriába tartozik, hogy senki sem tudja, mitől lesz az új Emberi Jogi Tanács más, mint az eddigi emberjogi bizottság. Az valóban szégyen, hogy Szudán vagy Zimbabwe oktatja a világot az emberi méltóság tiszteletben tartására, de az sem lehetséges, hogy az amerikai szándékoknak megfelelően csakis makulátlan országok lehessenek az új testület tagjai. Már csak azért sem, mert ilyen ország jelenleg nincs.

A legnagyobb kihívás az, hogy az ENSZ ma már nemcsak vitafórum, hanem műveleti központ is. Az iraki "olajért élelmiszert" program lebonyolítása egy multinacionális óriásvállalatnak is nehéz dió lett volna, hát még egy nem erre kialakított, soknemzetiségű, ezer (de legalább 191) érdek által szerteszét cincált apparátusnak. Másfél tucat békefenntartó misszióban 70 ezer katona tevékenységét kell összehangolni. Ha szökőár van, ha kereskedelmi, fejlesztési konvenciókra van szükség, ha tömegmészárlást kell megakadályozni, mindenkinek az ENSZ jut először az eszébe. Persze addig jó, amíg így van.