Úgy látom ugyanis, hogy a magyar kulturális intézményrendszer az összeomláshoz közelít. A rendszerváltozás utáni kultúrpolitika - baloldal ide, jobboldal oda - diszfunkcionális finanszírozási rendszert hozott létre, s a jelenlegi pénzügyi zárolások (vagy zárolásoknak nevezett elvonások) csak felgyorsították a rendszer ellehetetlenülését. A dolog Glatz Ferenc "korszakalkotó" felfedezésével, a kulturális finanszírozás "társadalmasításával" kezdődött. Társadalmasítani azonban nem a döntési mechanizmusokat sikerült (hiszen ezek ma is úgy működnek, mint ahogy azt Móricz Zsigmond a Rokonokban pontosan és örökérvényűen leírta), hanem a rendelkezésre álló pénz "társadalmasításával". Létrejött tehát egy kulturális lánckereskedelem, ahol a ténylegesen meglévő pénzek egyre csökkenő mértékben jutnak el a végső felhasználókhoz. Arról a morbid gyakorlatról (kulturális egy százalék!) már nem is beszélve, amikor az így létrejött kulturális bürokráciát maguk a támogatottak tartják el! Ahhoz tudnám ezt a gyakorlatot hasonlítani, mint amikor csatornát vezetnek a Szaharába, de a víz időközben "elpárolog", pontosabban a vízre áhítozó homok (elég diplomatikusan fogalmaztam?) időközben elnyeli a csatorna vizét. Az egyik nagy, állami ingatlanokkal is kistafírozott alapítvány vezetője - számon kérő kérdésemre - a következő tiszteletre méltó, őszinte választ adta: "Hogy tudnánk mi bárkit is támogatni?! Elég, ha magunkat el tudjuk tartani!"

Folytatódott ez a folyamat a Magyarországon tradicionálisan egybetartozó kultusztárca széttrancsírozásával - igen, a Fidesz alatt! A bürokrácia ismét csak nőtt, de az ügyek azóta is folyamatosan elvesznek a tárcák között. Olyan példákat tudnék most itt felsorolni, amelyekhez hasonlókat valaha Te is megdöbbenéssel és borzongással meséltél nekünk. Csak egyet hadd említsek: A József Attila-emlékévnek - fővédnök Gyurcsány Ferenc - már lassan-lassan vége, de a pályázati pénzek sehol, sőt még a szerződések sem érkeztek meg! Mi lenne, ha kiadómban én is ezt a gyakorlatot követném? Lehet persze azt mondani, hogy szegény az eklézsia, József Attilára - bár szeretjük - momentán nincs pénz, de nem lehet lenyúlni - igen! - lenyúlni József Attilát, majd elegánsan, fizetés nélkül távozni...

Az elmúlt fél évben nyilván megismerted a kultúrafinanszírozás makroösszefüggéseit, így tudsz arra az egyszerű és világos kérdésre válaszolni, hogy mi az oka egy alapvető ellentmondásnak. Nevezetesen annak, hogy a költségvetés szerint egyre nő a kultúrára fordított pénz (a tervek szerint 2006-ra ez már nem igaz!), a kultúra alapvető intézményeihez mégis egyre kevesebb pénz érkezik. Mindaddig, amíg erre az alapvető kérdésre nem tudsz válaszolni, s ezzel a köztes szférával (beleértve minisztériumod hatalmasra duzzasztott létszámát) nem tudsz mit kezdeni, ne is reménykedj sikerben. Vagy nem ismered a rendszer működési mechanizmusait, vagy nincs koncepciód, vagy egyszerűen nem is akarsz szembeszállni kormányodnak a kultúra ügyei iránt érzéketlen - hogy is mondjam csak - hatalmasaival. Nagyvonalú, hosszú távú, de nagyrészt üres lózungokat tartalmazó kulturális koncepciót, kulturális stratégiát kidolgozni lehet, sőt kell is, csak most semmi értelme, mert ég a ház. Most a tűzoltás ideje érkezett el!

Mindezek alapján azt gondolom, hogy ha a gyors cselekvésre nincs módod, kedved vagy politikai támogatottságod, le kellene mondanod. Neked ugyanis közénk kell visszatérned egy elvesztett választás után. A miniszterelnök úr, a pénzügyminiszter úr, a gazdasági miniszter úr, a politikai államtitkár urak - legalábbis merem remélni - nem a kultúrát választják további munkálkodásuk terepéül. De neked nem nagyon van más utad, s kegyetlen dolog lesz azok szemébe nézni (a félreértések elkerülése végett: nem rólam és kiadómról van szó!), akik a Te működésed folytán lehetetlenültek el.

Régi barátsággal üdvözöl

az Osiris Kiadó igazgatója