A hagyományos pártváltakozásban persze még mindig a francia forradalomból örökölt felosztás a névleges eligazító. A valós eligazodás nehezebb. Az Európai Unió huzakodásaiban lényegében semmilyen szerepe nincs annak, hogy az alkudozó kormányok bal- vagy jobboldaliak (a NATO-ban ugyanígy). Az Európai Parlamentben bal-jobb alapon oszlanak meg a frakciók (a néppártnak és a szocdemeknek is van európai pártcsaládja, európai és globális internacionáléja is), de itt sem mindig ez a frontvonal a meghatározó.

Bő tíz-húsz éve mind a bal-, mind a jobboldal Amerikából kiindulva próbált globálisan megújulni (a neoliberalizmus magába olvasztásával). Az öreg kontinensen is "angolul" és maradandóan reformált mind a két oldal (Thatcher, illetve Blair). Olaszországban az Olajfa "harmadik útját" eddig sikeresen keresztezte a liberál-populista Berlusconi. Franciaországban a bal-jobb társbérlet előtt a jobboldal, utána a baloldal esett szét, anélkül, hogy bármelyik is valami újat hozott volna. Schröder szocdemjei nagy terveket szőttek - és nem teljesítettek.

A diktatórikus államszocializmusból kilépő Kelet- és Közép-Európában sem a bal-, sem a jobboldal nem talált megfelelő nyugati modellt. A baloldal számára a piacosabb atlanti kapitalizmus túl keménynek, a szociálisabb rajnai modell pedig finanszírozhatatlannak bizonyult, a skandináv jóléti állam álomnak is csak álom. A jobboldal ugyanezen korlátok előtt áll, és ugyanúgy nem tud rajtuk átlépni. Egy ideig sikeresnek tűnt a holland, a belga és a dán ötvözet (piaci liberalizmus mellett erősen szociális állam), de ma már csak a belga működik igazán. És ott sem balról, hanem a centrumból üzemeltetik, Dániában és Hollandiában pedig jobbról próbálják "megszüntetve megőrizni".

Valójában a globalizációs és integrációs verseny, a sokadik (folyamatos) technológiai forradalom és a népesség öregedése ugyanarra a kényszerpályára szorítja az európai országokat, fejlettségi fokuktól, illetve bal- és jobboldali hagyományaiktól, kormányzati ciklusoktól függetlenül. Vagy csorbítani, vagy egyáltalán ki sem építeni kényszerülnek azt a jóléti rendszert, amelyet 1950 és 2000 között élveztek Nyugaton (és megpróbáltak, előbb diktatórikusan, majd demokratikusan) teremteni Keleten. Mind a bal-, mind a jobboldal adós olyan elméleti elképzelésekkel és gyakorlati receptekkel, amelyek a legújabb világ problémáira adnának orvosságot. Ahol mégis vannak sikerek (Nagy-Britannia, Skandinávia), ott ezt nem ideológiai alapon könyvelhetik el. És ahol a szocdemek elérik történelmi sikerüket (a munkásságot beemelik a középosztályba), ott önmaguk szüntetik meg a saját bázisukat (vagy mennek vele együtt középre). Közben azonban marad (és a bevándorlás miatt még nő is) az "osztályon aluliak" rétege, akik a munkaerőpiacról kiszorulva a társadalomnak is a peremére kerülnek.

Jobbra át, balra át, én masírozok elől, temetjük a nagymamát - írta Weöres Sándor, és talán a klasszikus politikai felosztás elmúlására is gondolt.

Azért még nem teljesen. Míg a jobboldal a családi-kisközösségi és hagyományos értékrendű önszerveződést hangsúlyozza, a baloldal a nagyobb ívű és tágabb keretű, társadalmibb és kicsit alternatívabb szolidaritás különböző formáit. Ám ez az eltérés is halványodik a két nagy tábor között. A választásokon már régen nem ez dönt, a szavazó azt teszi, mint ha Leninre vagy kicsodára hallgatna: a konkrét helyzet konkrét elemzése.