Halasztják kicsit a téli gumik beszerzését, ugrik a szoláriumbérlet, és ha tényleg nagy a baj, a gyereknek is be kell látnia, hogy zsebpénzre most éppen nem futja. Azt azonban még ilyenkor is illik jól meggondolni, a családi megszorító csomag kiterjedhet-e a gyerek saját pénzére. Arra az összegre, amelyért délutánonként vagy a nyári szünidőben ő maga dolgozott meg. Az az övé ugyanis, joga van hát dönteni a sorsa felől.

Azt gondolom, nagyjából ugyanez a helyzet az országos büdzsével is. Ha takarékoskodni - oppardon: "maradványképezni" - kell, mindenki meghúzza a nadrágszíjat. Ha például a kulturális területen minden negyedik költségvetési forintot meg kell spórolni, akkor elbocsátás lesz, szigorú villanyoltogatás, hazulról hozott papír és ceruza. Ez van. De ahhoz a pénzhez még ebben a kínos helyzetben sem illik hozzányúlnia az államnak, amelyik nem az övé. Márpedig minálunk éppen ez történt. A kormány egyszerűen maradványképezte a Nemzeti Kulturális Alapprogram költségvetésének felét. Négymilliárd forintot az idei nyolcból, egy percig sem törődve azzal, hogy miként a nyolchoz, úgy a négyhez sincs az ég adta világon semmi köze.

A Nemzeti Kulturális Alapprogram - noha erről hol költségvetési, hogy politikai okból szeretnek megfeledkezni a kormányok - önálló, a befizetett járulékokkal gazdálkodó alap ugyanis. A kulturális szféra szereplői a forgalmuk után évről évre befizetnek egy bizonyos összeget a közösbe, az arra hivatott kuratóriumok pedig ebből a pénzből támogatják a hozzájuk pályázókat. A bevétel évről évre nő, az idén már meghaladja a nyolcmilliárd forintot.

Nem csoda persze, hogy 1996 óta, amióta jelenlegi szabályai szerint működik az NKA, nem volt olyan kormány, amely ne próbálta volna valamilyen módon rátenni a kezét erre a "talált" pénzre. Bokros Lajos egyszerűen államosítani szerette volna, az Orbán-kormány pedig saját akarata végrehajtójává tette azáltal, hogy a kuratóriumok összeállítását és a pénz felét a kulturális miniszterre bízta. Ehhez képest nagy eredmény volt 2002 őszén az NKA "visszademokratizálása", amikor az új kormány alázatos gesztussal a felére csökkentette az úgynevezett miniszteri keretet. A gyakorlat lényege persze mit sem változott: bevett szokássá vált ugyanis, hogy az állami büdzsé - kimondatlanul, de annál szorgalmasabban - a tényleges kultúrafinanszírozást igyekszik minél inkább áthárítani az NKA-ra. Az állami és önkormányzati intézmények az utóbbi években mindinkább a napi betevőért kénytelenek az alaphoz pályázni, hiszen tényleges feladataikat a rendre maradványelven kikalkulált hivatalos költségvetésből már képtelenek ellátni.

Dupla árulás tehát a kormány részéről, hogy zárolta az NKA költségvetésének felét. Árulás, mert olyan pénzhez nyúlt, amelyik nem az övé; és árulás, mert olyan feladatok elvégzését teszi ezzel lehetetlenné, amelyeket eddig is neki kellett volna finanszíroznia, de esze ágában sem volt. Ehhez képest sovány vigasz, hogy a kulturális miniszter hivatalba lépése után néhány héttel meghirdette az NKA reformját - átláthatóbb működés, mindentől független kuratóriumok -, a magyarsághoz intézett kiáltványában pedig olyan jövőt vizionált, amelyben mindenki esélyt kap a kultúrához való demokratikus hozzáférésre.

Mintha elkerülte volna a figyelmét, hogy az NKA - jól-rosszul, de évtizedes tapasztalattal - éppen ezt csinálta. Amíg tehette, mert volt hozzá költségvetése. A második fél évre dukáló pénz zárolása most viszont egyként kihúzza a szőnyeget a meggyökeresedett intézmények és a helyüket kereső, új kezdeményezések alól.

Ennyiben kétségkívül megvalósul az olyannyira óhajtott demokrácia.