Mindig érdeklődéssel olvasom Gömöri Endre kiváló külpolitikai esszéit, a közelgő németországi választások kilátásait boncolgató legutóbbi cikkével (Német Sziszüphosz a Titanicon, szeptember 3.) azonban vitatkoznék. A diagnózissal nagyrészt egyetértek, de úgy gondolom, hogy a következtetések tévesek vagy legalábbis lehetséges egy másik olvasat is.

Gömöri szerint "Ami a várható német események közvetlen európai hatását illeti: kiderült, hogy a Harmadik Út politikája... a tágabb európai szférában zsákutcába futott. ....Ami most Németországban történik, azt bizonyítja, hogy európai méretekben a Harmadik Út eredeti, Blair-típusú és erőteljesen neoliberális változata a kontinens számára járhatatlanná vált." Szerintem éppen ellenkező a helyzet - a német szociáldemokraták jelenlegi sanyarú helyzetét éppenséggel a túl kevés, túl határozatlan, ötlettelen és enervált harmadik utasság magyarázza.

Nagyon különböző közegekben, nagyon különböző politikákat neveztek "harmadik utasnak". De ha nem a kimerítő definíciót keressük, akkor a különféle politikai gyakorlatok mögött kirajzolódik egy sajátos szerkezet, amelyről joggal állítható, hogy a Harmadik Út sokszínű megoldásait inspirálta. Arról a felismerésről van szó, hogy a huszadik század végétől számított globalizált világban a hagyományos ideológiák által kínált politika és közpolitikák nem jelentenek megoldást. Nem lehet velük se választást nyerni, se sikeresen menedzselni a társadalmakat. Ebben az értelemben mondhatjuk akár azt is, hogy Thatcher és Reagan voltak az első nagy újítók: neokonzervativizmusukkal sikeresen reagáltak erre az új korszakra. A Harmadik Út eredeti verziója a siker képletét vázolta fel a baloldal számára: a globalizált világversenyben a gazdasági siker révén megvalósítani a társadalmi szolidaritásból fakadó programokat.

E képlet szerint a Blair-korszak imponáló sikertörténetté kerekedett. A gazdaság versenyképességének folyamatos javulása mellett a Blair-kormányok - minden ellenkező híreszteléssel szemben - remek teljesítményt értek el a gyermekszegénység és a munkanélküliség elleni küzdelemben, a legrászorultabbak szociális támogatásában (vagyis klasszikus baloldali témákban), miközben a középosztály számára fontos kérdésekben (a bűnözés elleni harc, az egészségügyi ellátás színvonala stb.) is meggyőző eredményeket tudtak felmutatni.

Ha úgy fogjuk fel a Harmadik Utat mint a globalizált, információs kor kihívásaira adott politikai-ideológiai választ és cselekvési programot, akkor a Schröder-korszak története épp arról szól, hogy ezeket a német szociáldemokraták nem tudták végigvenni. Az erős szakszervezetek, a hatékony középosztályi érdekérvényesítés megakadályozta az ötvenes-hatvanas évek jóléti modelljének átfogó újragondolását. Következésképpen a gazdaság motorja előbb köhögni kezdett majd lassan leállt; így jutottunk el a zéró növekedéshez és a rekord méretű munkanélküliséghez. Ugyanerről szól a francia történet, csak mivel itt előrébb járunk az időben, azt is láthatjuk, hogy a francia konzervatívoknak sem volt meg a bátorságok és/vagy az erejük a szükséges átalakításokra. És bizony nagyon elfogultnak kell lennie annak, aki a magyar konzervatív párt eklektikus, múltba forduló, rendies ideálokat ápolgató, néhol visszaállamosító, egyszerre osztogatást és radikális adócsökkenést ígérő programjába, a globalizációt a határokon megállítani akaró elképzeléseibe bele tudja álmodni a sikeres válaszok stratégiáját.

Bennünk, magyarokban mélabús szimpátia bolyong a schröderi reformkínok láttán. Ez a háromoldalú megállapodásokon nyugvó német jóléti modell kimondva-kimondatlanul a magyar társadalomnak is egyfajta vágyképe, ideálja. Látjuk, ez a modell nem működik. De nem azért, mert túlságosan előrehaladt a harmadik úton, hanem azért, mert a látványos deklarációkon túl, csak néhány tétova lépést tett rajta. A kollektív szerződésekben rögzített munkabérek, a sokhetes fizetett szabadság, a harmincnyolc órás munkahét logikája nem követte az új, flexibilis gazdaság szabályait. Schröder már azzal is vihart kavart, hogy néhány ezer, elsősorban indiai informatikusnak munkavállalási engedélyt kívánt adni - miközben az Egyesült Államok mindent megtesz a high tech iparágakban teljesítményt felmutatók bevándorlásának elősegítésére. Mivel Németország az Európai Unió kiemelkedően legnagyobb befizetője, gazdaságának hajtóereje és a magyar export több mint negyven százalékának piaca, aligha kívánhatunk mást, mint hogy az elengedhetetlen, de fájdalmas reformok után induljon el végre a fejlődés útján - hogy milyen számot visel ez az út, tulajdonképpen közömbös.

Akár Roger Scrutonnal, a kiváló konzervatív filozófussal is egyetérthetünk: nincs Harmadik Út. Mert nincs Második Út sem. Az európai társadalmaknak csak egy útjuk van: a szabadságjogokon nyugvó liberális demokrácia és piacgazdaság útja. Ezen az egyetlen úton kell megtalálni azt a valóban keskeny ösvényt, amely a nemzeti siker felé vezet a XXI. században. Végül is az, hogy mely társadalmaké lesz ebben a Nagy Átalakulásban a sikertörténet, és kik kerülnek hanyatló pályára, nagyban függ attól, hogy mi, választók kiket engedünk a kormánykerékhez. Mert még a Titanickal is az volt a baj - akár Sziszüphosz áll a taton, akár más -, hogy a kapitány nem kerülte ki a jéghegyet.

A szerző szociológus