Láttunk megint egy csöppet sem vigasztaló szerepjátékot. (Macskajáték - mondta Dávid Ibolya, hogy a szófolyamból legalább megmaradjon valami a kényesebb ízlésű hallgatóság emlékezetében.) A miniszterelnök - mivel nem volt más választása - maga is szerepet játszott.

A jövő évi költségvetéstől várható jótétemények pedáns felsorolása után, megtérve a legforróbb aktualitáshoz, többedszer is elmagyarázta, hogy a budapesti repülőtér üzemeltetési jogának privatizálása egyfelől a fejlesztés, a verseny parancsa, másfelől a központi források szűkössége miatt elkerülhetetlen. Elmagyarázta azt is, hogy a privatizációs bevételt rendeltetésszerűen, azaz az államadósság törlesztésére fogják felhasználni, enyhítendő az unokák terheit.

Ez idáig teljesen rendben van. Csakhogy a miniszterelnök úgy tett, mintha nem tudná, hogy a Fidesz mindezt pontosan tudja. Úgy tett, mintha a privatizációellenes nagyobbik ellenzéki párt az ő érveire, meggyőző erejére várna. Úgy tett, mintha nem tudná, hogy a Fidesz őtőle, éppen őtőle sajnálja ezt a privatizációs jövedelmet - merthogy saját maga kívánná eltenni. Értsd: amikor majd hatalmon lesz, addig pedig már nincs sok idő, igaz? Végtére is, miért ne? Miért a Gyurcsány-kormányé legyen a dicsőség, hogy az államadósságot egy igen jelentős injekcióval - 2 milliárd dollárnyi összeggel - tudja csökkenteni, nem?

Áder János természetesen egy szóval sem mondta, hogy irigyelnék a privatizációs jövedelmet, ehelyett megint egyszer védelmébe vette az állam tulajdonosi szerepvállalását úgy általában; jól hangzó, nemzetközi arányszámokkal operálva. A Budapest Airport Rt. konkrét esetére ki sem tért - hadd hüledezzen a vele párbajozó Gyurcsány. Ezt más fideszes politikusok már megtették, és meg is fogják tenni, amikor sajtóértekezletet tartanak vagy saját hallgatóságuknak beszélnek. Más szóval a parlament falain kívül, ahol nem kell vitatkozni.

Ez pedig a másik - a miniszterelnök által pontosan és ezúttal kifejezetten támadó modorban azonosított - ok, amiért az "igazi" viták ezután is el fognak maradni. Miniszterelnöki minőségében Gyurcsány alighanem először fogalmazott a parlamentben úgy, hogy "az ellenzék vezére elbújik a frakcióvezetője mögé". Hogy menekül a vitától, tágabb értelemben attól az intézménytől, amelyből demokratikus parlamenti kultúra születik, pontosabban: csak abból születik. Igen, Orbán Viktor ott ült a Parlamentben, és természetesen meg nem szólalt. (Dacára annak, hogy az elmúlt hetekben kifejezetten beszédes lett: minden lehetséges tévéinterjút fölvállalt, még bulvárlapoknak is nyilatkozott.) Neki az abszolúte megfelel, hogy Áder a maga pamfletírozó stílusában - amelyet mintha a nagy jobboldali napilap publicistáitól tanult volna - kiállítja a kormányról a lehető legszörnyűségesebb bizonyítványt, kétségbe vonva természetesen Gyurcsány Ferenc kormányvezetői alkalmasságát is. Maga Orbán nem veszi föl a kesztyűt. Mesélhet neki a miniszterelnök napestig arról, hogy mire való a parlament, s hogy ott az ellenzék vezérének ővele együtt kell a vitakultúrát ápolnia: elereszti a füle mellett. (Nota bene: bármilyen erős véleménye is legyen arról, hogy "a privatizációt le kell zárni" - e tárgyban Pokorni Zoltánt küldi tárgyalni Hiller Istvánnal, noha papíron ő Hiller rangban megfelelő partnere.)

A mostani parlament mandátumának lejártáig újabb nyári szünet és újabb őszi nyitány nem lesz. Ez az utolsó nyitány csak arra volt jó, hogy ízelítőt adjon az eljövendő dolgok ízéből, vagy inkább abból, hogy mi a maradandó a változások közepette.