Korunk hőse, Deamonte Love
A parancs szigorú: annak akár kényszerítő eszközökkel is érvényt kell szerezni. A hurrikánkatasztrófa következményei mindeközben még mindig beláthatatlanok. Washingtoni tudósítónk a helyszínen szerzett tapasztalatairól számol be.
Jasmine! - kiabált kétségbeesetten egy nő a gyereke után a New Orleans-i repülőtér ajtajában. A családot éppen most hozta meg a haditengerészet egyik helikoptere, de a kislány túl gyorsan ugrott le a máskor csomagot szállító pótkocsis járgányról, és már viharzott is befele, a Kánaán felé, ahol légkondicionáló hűti a levegőt, lesz mit enni-inni, és talán az is kiderül, hová mehetnek tovább. Az anyja kicsit lihegett, de utolérte. Jobban járt, mint az a kibővített család, amelyet rábeszéltek, hogy rakja csak fel nyugodtan a gyerekeket a helikopterre, mindjárt visszajönnek a szülőkért is. Valami közbejöhetett, mert a hét gyerek előbb a New Orleans-i utcán, majd a louisianai Baton Rouge-ban lévő menhelyen kötött ki, a felnőttek viszont a texasi San Antonióban. A legnagyobb, a hatéves Deamonte Love szerencsére megtartotta az anyjának tett ígéretét, és vigyázott a kicsikre, akik közül a legfiatalabbat, egy 14 hónapos kisfiút a hároméves nővére cipelte.
- Tudják azt, mennyi 1,3 millió menekült? - kérdez vissza Steve, aki ápoló, és a texasi egészségügyi rohamcsapattal három nappal Katrina után érkezett a New Orleans-i Louis Armstrong repülőtérre. Azt kérdeztük tőle, lehetett volna-e előbb, gyorsabban reagálni a hurrikánra. Steve otthon önkéntes tűzoltó, Irakban is lehúzott egy váltást. A teljes nevét nem árulja el, azt mondja, nem is lenne szabad szóba állnia újságírókkal. De nem állja meg, kitör belőle, mennyire büszke rá, hogy itt lehet, és segíthet a rászorultakon. Most kevesebbet keres, mint ha otthon dolgozna, de nem bánja. Akadt persze horrorfilmbe illő jelenet is, de az első napokban előfordult fizikai agressziót a mindenüket, gyakran családjukat is elvesztett, kétségbeesett emberek természetes reakciójának tekinti. A jellemző nem ez, hanem az, hogy őrnagyok, sőt ezredesek fogják meg a hordágy rúdját, hogy ha éppen nem akad sürgősebb dolguk, így segítenek.
Amerika négy-öt napos késéssel ugyan, de a múlt hét végére nekilátott a mentésnek, a hurrikán okozta pusztítás számbavételének és a jövő felvázolásának. Az USA külügyminisztériuma minden felajánlott segítséget köszönettel nyugtázott, még Fidel Castrónak se mondták, hogy tartsa meg az orvosait. Naivitás lenne azonban azt hinni, hogy az Egyesült Államoknak a mentéshez valóban szüksége van a nála kisebb és szegényebb országok támogatására. Ha van állami gépezet, amely felkészült az ilyesfajta helyzetekre, akkor az az amerikai. A New Orleans-i repülőtéren, de még inkább a houstoni menedékhelyen uralkodó állapotokat látva a kollégákkal meg is állapítottuk, hogy ha baj van, késlekedés ide, nehézségek oda, még mindig inkább azt szeretnénk, ha az Egyesült Államok hadereje sietne a segítségünkre, mint az általunk korábban megismert közép- vagy pláne kelet-európai szolgálatok. Katrina azonban megmutatta, hogy az USA is sebezhető.
New Orleans nem különösebben nagy, és látszólag nem is túl fontos város. A nem egészen 500 ezer, a külvárosokkal és a vonzáskörzettel együtt is csak 1,3 millió lakosból nem következik, hogy mekkora csapás érte az Egyesült Államok gazdaságát. Csakhogy New Orleans, amelyet mi jószerével csak zenei életéről ismerünk, a világ ötödik legnagyobb kikötője. Innen indul a világba évente 52 millió tonna amerikai áru, főleg kukorica, szója és gabona, ide érkezik 17 millió tonna kőolaj, műtrágya, vegyi anyag és cement. A Mississippi két partján 80 mérföld, azaz majdnem 130 kilométer hosszan húzódó kikötő berendezéseinek zöme használható vagy könnyen kijavítható, de ki fogja kezelni a darukat, ha a környékre még hónapokig nem lehet visszaköltözni?
Nem valószínű, hogy a Fehér Házban ne lettek volna tisztában mindezzel. Különösen hogy 2001. szeptember 11-e óta a tömegpusztító fegyverekkel elkövetett terrortámadásokra készülve minden nagyvárosra részletes tervet dolgoztak ki. New Orleansnak is volt kiürítési terve. Mivel a városnak nincs saját autóbuszparkja, ez azon alapult, hogy mindenki beül a kocsijába, és elmegy jó messzire. Volt ugyan egy nüansz, amelyre a helyi vezetők fel is figyeltek, de nem tudtak vele mit kezdeni: 134 ezer embernek, a családok egyharmadának nem volt autója! (Az amerikai átlag nagyjából családonként két autó.)
New Orleans lakosainak csaknem egyharmada a szegénységi küszöb alatt élt, amelyet utoljára öt éve, fejenként évi 9 ezer vagy családonként 18 ezer dollárban húztak meg. Ennek a kategóriának 84 százaléka volt afrikai származású amerikai, azaz a kétharmadrészt fekete New Orleans egyben az Egyesült Államok egyik legszegényebb nagyvárosa is volt. Az emberek zöme a turisztikai iparban és a szolgáltatásokban dolgozott minimálbérért, amelyet Louisianában az évi 3-4 százalékos infláció ellenére gyanúsan régóta nem akartak emelni.
Sok, az árvízről tudósítani ide érkező riporter, amint meglátta, mi folyik a városban, kifakadt, mondván, ez rémálom, ez nem lehet Amerika. Bizonyos értelemben nem is az. Ahogy a New York Times egyik cikke megjegyezte, a New Orleans-iak nemcsak elfogadják, hanem terjesztik is azokat a vicceket, amelyek szerint banánköztársaságban élnek. Az állam kormányzóságáért 1991-ben indult egy David Duke nevű volt Ku-Klux-Klan-tag, aki az árja faj felsőbbrendűségét hirdette. A louisianai fehérek több mint fele szavazott rá... Ez is Amerika, persze, de nem az, amelyet az egyetlen globális nagyhatalom látni és láttatni akar.
Az, hogy a mentés késlekedése láttán a liberális fekete értelmiség ilyen kétségbeesetten és már-már elfelejtett indulattal kiáltott rasszizmust, azzal is magyarázható, hogy a New Orleans-i állapotok korántsem egyedülállóak. A világ legerősebb, leggazdagabb országában egyre több a szegény ember. A legfrissebb statisztika szerint 2004-ben 1,1 millióval többen éltek a szegénységi küszöb alatt, mint egy évvel korábban. Amióta George W. Bush az elnök, megfordult a korábbi tendencia, a szegények száma a Bill Clinton éveire jellemző csökkenés helyett 17 százalékkal nőtt.
Az Egyesült Államok jó pár mutatót tekintve meghökkentően elmaradott. Az USA fővárosában például több mint kétszer magasabb a csecsemőhalandóság, mint Pekingben. Egy washingtoni fekete csecsemőnek kevesebb esélye van megérni első születésnapját, mint az indiai Kerala állam valamely városában napvilágot látott kortársának. Bush elnöksége alatt az Egyesült Államokban 1958 óta első ízben nőtt a gyermekhalandóság, a világranglistán az USA a 43. helyre csúszott vissza. A napi 77 csecsemőhalálból 50 a szegénységre vezethető vissza. A bárányhimlő elleni oltási arányokat tekintve Amerika a világon a 84., a gyermekbénulás esetében a 89.
Másrészt viszont vannak, akik bármilyen katasztrófából csak a hasznot látják. Az iraki háborún is busásan kereső olajipari kiszolgáló cég, a Halliburton például máris ott tüsténkedik a Mexikói-öbölben tönkrement vagy megrongálódott kéttucatnyi olajkút, illetve a haditengerészet térségbeli támaszpontjainak helyreállításán. New Orleans bajából az a Houston profitál, amely a dzsessz fővárosából különben is évtizedek óta az olajéba vonzza a tőkét. Amikor ott jártunk, a helyi egészségügyi szolgálat vezetője éppen arról beszélt, hogy bármennyire jól vannak felszerelve és ellátva, ápolóból és egyes orvosi szakmákban náluk is hiány van, úgyhogy remélik, sikerül megnyerniük a New Orleansból a hurrikán miatt eltávozott kollégákat. A negyedmillió itteni menekült közül sokan mondják, hogy nem is akarnak visszamenni New Orleansba, Texasban kezdenek új életet.
New Orleans, Houston, Washington, 2005. szeptember
? A Mexikói-öbölbe torkolló Mississippi hosszú évezredek óta építi hatalmas deltatorkolatát az alföldekről magával hurcolt sok millió tonnányi hordalékkal. A part menti áramlások ennek az anyagnak egy részét zátonyok formájában messze szétterítették Louisiana partvidékén, a zátonyok mögött pedig nagy kiterjedésű mocsarak alakultak ki. A deltában lerakódó homok és iszap saját nyomása miatt tömörödik és süllyed valamennyit, a következő évi tavaszi áradások azonban - természetes körülmények közt - pótolják az elveszett anyagot. Ilyen terepen alapítottak várost a Louisianát birtokló franciák 1718-ban.
A deltavidék a maga természetes módján formálódott, egészen 1879-ig, amikor magas gátakat kezdtek emelni, hogy a várost és az ipari létesítményeket védjék az áradásoktól. Ennek az lett a következménye, hogy a delta belseje a hordalék-utánpótlás híján süllyedni kezdett, lassacskán a tengerszint és a gátak szintje alá, a folyó vize pedig közvetlenül a Mexikói-öbölbe vitte a hordalékot, ráadásul jó messzire, a mélyebb vizekbe. Az a vízmennyiség, mely korábban a várost délről övező és védő mocsárvidékbe jutott, akkortól jórészt egyből a tengerbe került. A delta hordalékanyaga alatt több száz méter vastag, nedves tőzeges rétegek rejtőznek. Vízutánpótlás hiányában ezek is kiszáradóban vannak, fokozva a város süllyedését. A Mexikói-öböl szénhidrogénkincsének felfedezése után az olajtársaságok több ezer kilométernyi összhosszúságú csatornahálózatot építettek ki a deltában a mocsaras területeken keresztül, részint a hajóforgalom, részint a csővezetékek számára. A csatornák partjai gyorsan erodálódnak, ráadásul e mesterséges vízi utak lehetővé teszik, hogy a sós tengervíz beáramoljon a mocsárvidékre, és elpusztítsa az őshonos növényzetet. Márpedig ezek a hajdanvolt mocsarak olyan ütközőzónát képeztek, mely simán felfoghatta volna a hurrikánok idején érkező, 6-7 méteres tengeri árhullámokat is. Készültek árvízvédelmi csatornák is, a süllyedő vidékekről ugyanis el kellett távolítani a vizet. Ezt csak a várostól északkeletre fekvő Pontchartrain-tóba vezethették, ami viszont kb. 30 cm-rel magasabban fekszik, ezért oda át kell pumpálni a vizet. Ezzel kialakult az ördögi kör: a csatornákba beszivárgott a víz a környező nedves vidékekről nagy esők idején felteltek, nem tudták levezetni a fölösleget, ezért folytonosan szivattyúzni kellett. A delta alatti rétegek még jobban kiszáradtak, a város és környéke pedig még tovább süllyedt, előrevetítve
