Most közbevetőleg jegyzem meg, hogy Amerikában nagyon régen, 30-40 éve kitaláltak egy módszert: lehet szegregálni, de az az iskola, amelyik szegregál, egy büdös fillér állami támogatást nem kap. Nem gondolkodtak el azon például, hogy ilyesmit meg lehetne honosítani vagy bevezetni, ugyanis bizonyos ponton túl csak radikális lépések segítenek?"

Miniszter: "Egyelőre amit próbál a kormány, ha valahol felvállalják azt, hogy integrált oktatás legyen, pluszfigyelmet szentelnek a roma gyerekeknek, ott kiegészítő normatíva van. Tehát megpróbáljuk ösztönző módon csinálni ezt, segíteni azoknak a pedagógusoknak, akik felvállalják ezt az egyébként időnként nehéz feladatot. Van egy tanodaprogram, amely egy iskola utáni, iskolán kívüli segítség a gyerekeknek abban, hogy eredményesek tudjanak lenni az iskolán belül, tehát megpróbáljuk pozitív módon segíteni ezt a folyamatot. Ez, amit elmond, meglehetősen radikális, ez nagyon radikális. Meglátjuk, mire lehet jutni ezzel az ösztönző módszerrel, reméljük, lesznek eredmények."

A fenti beszélgetés az Európai Unióhoz az előző évben csatlakozott Magyarországon, 2005. augusztus 23-ának derűs reggelén a Nap TV-ben a romák évtizede keretében tervezett felzárkóztató programokról folytatott beszélgetésben hangzott el. A szó szerinti idézést és a forrás pontos megjelölését a szöveg igencsak tipikus volta miatt tartottam fontosnak. Ugyanezen ok miatt tekintettem el a nyilatkozó név szerinti megjelölésétől: ezzel is hangsúlyozni kívántam, hogy véleményem szerint a fenti álláspontot bármelyik rendszerváltás utáni kormány, sőt a késő kádári korszak igen sok "illetékes elvtársa vagy ura" kifejthette volna. Szociológus kutatóként különben sem a "mondjon le!" típusú "érvelésre", hanem egy-egy intézmény, mechanizmus, intézkedés belső ellentmondásaiból fakadó diszfunkciók kimutatására törekszem.

Mi is a probléma a fent idézett gondolkodásmóddal és az abból következő programokkal? Véleményem szerint mindenekelőtt az, hogy már sok éve jól lehet tudni, hogy mindez rengeteg pénzbe kerül, igen csekély mértékben eredményezi a hátrányos helyzetű csoportok felzárkóztatását, sőt gyakran lemaradásuk fokozódásának irányába hat. Például az idézett nyilatkozatban említett oktatási program hatásáról egyértelműen bebizonyosodott, hogy miközben milliárdok lettek elköltve a szegény és roma tanulók általános iskolai integrációjára, minden lehetséges mutató szerint ma sokkal erőteljesebb ezen gyerekek iskolai szegregációja, mint az utóbbi fél évszázadban bármikor. Mi több, a szociális és etnikai alapú szegregáció kirívóan durva megnyilvánulásait még különböző állami szubvenciókkal is támogatták és támogatják ma is az oktatási kormányzatok. Ilyen szubvenció volt a cigány tanulók iskolai elkülönítését felerősítő felzárkóztató cigány normatíva, a körzeten kívüli tanulók után folyósított többlettámogatás és a buszoztatásukra kiutalt összegek, az olyan iskolatársulásoknak is átutalt támogatások, amelyek bizonyíthatóan az etnikai szegregáció felerősítését eredményezték. Nem is beszélve az értelmi fogyatékosnak minősített, de bizonyíthatóan nem fogyatékos hátrányos helyzetű tanulók tömege után kifizetett négyszeres fejkvótáról, amit olyan esetekben is folyósítanak ma is, amikor a speciális oktatásnak a legalapvetőbb feltételei sincsenek meg, például szakképzett pedagógusok, alacsonyabb osztálylétszám. De hogy ne csak az oktatás területéről említsünk példákat: ilyenek voltak és nagyrészt ilyenek még ma is azok a különböző szociális lakásakciók, amelyek keretében "Cs" és szocpolos házak tömege épült fel a legközelebbi munkaalkalomtól gyakorlatilag elérhetetlen távolságra, gyakran talajvizes, árvízzel veszélyeztetett területen. A milliókkal kedvezményezettek így "egyenlő esélyt" kaptak arra, hogy egész életükben munkanélküliek, bel- és árvízkárosultak legyenek, miközben megélhetésüket, amely a harmadik világ nyomorultjainak "szintjén" van, olyan mértékű szubvenciókkal és segélyekkel támogatja az állam az adófizetők pénzéből, ami a leggazdagabb jóléti államokra nézve is megszégyenítő. És persze ilyen az a tökéletesen ésszerűtlen és felelőtlen gyakorlat is, amikor minden áttekinthető koncepció nélkül különböző eszement pályázatokat írnak ki mindenféle hivatalok, amikkel kapcsolatban azután nem lehet tudni, hogy mi alapján és kik részesülnek támogatásban, hogyan kapcsolódnak más programokhoz, hogy kiírnak-e újabb hasonló pályázatot, egyáltalán lesz-e a milliókkal támogatott "projekteknek" valamilyen folytatásuk.

Visszatérve a cikk elején idézett beszélgetésre, még arról sem vagyok feltétlenül meggyőződve, hogy az úgynevezett affirmative action vagy pozitív diszkrimináció a legmegfelelőbb eszköz a hátrányos helyzetű kisebbségek szegénysége és kirekesztettsége elleni küzdelemhez. Vannak, akik a társadalmi igazságosság elvéből vezetik le a pozitív diszkrimináció szükségességét, mások éppen az igazságosságra hivatkozva kérdőjelezik meg annak jogosultságát. Fontos érv az is, hogy ezeknek a programoknak mindenhol, az Egyesült Államokban is szükségszerűen a kedvezményezett csoport legjobb helyzetű tagjai voltak az elsőszámú haszonélvezői, miközben a leghátrányosabb helyzetűeknek inkább ártott a pozitív diszkrimináció.

Ebben a vitában én most nem kívánok állást foglalni. Úgy gondolom ugyanis, hogy addig, amíg az alkotmány és a hatályos törvények esélyegyenlőséggel kapcsolatos rendelkezéseinek betűjét és szellemét nap nap után büntetlenül lehet megsérteni, amíg az állam évente sok milliárd forintot költ a szociális és etnikai kirekesztés felerősítését és generációk közötti átörökítését eredményező támogatásokra, a hatályos törvények betartása és betartatása, és a diszkriminációt eredményező szubvenciók felszámolása minden esélyegyenlőségi és pozitív diszkriminációs blablánál időszerűbb lenne. Azután majd érdemes lesz egy kicsit megállni, körültekintően felmérni a helyzetet, és ha kell, pozitív diszkriminációs intézkedések bevezetéséről is gondolkodni. Ettől azonban ma még igen messze vagyunk!

Úgy vélem továbbá, hogy az esélyegyenlőséget sértő, sőt a szociális és etnikai diszkriminációt felerősítő állami támogatások leépítésére vonatkozó elképzelés semmiképpen sem tekinthető radikálisnak, sokkal inkább a józan ész által diktált, ésszerű javaslatnak. Az ilyen javaslatok radikálisként való megbélyegzése a politikusok azon törekvését szolgálja, hogy eltolják maguktól a szegénység és az etnikai diszkrimináció mérséklésével kapcsolatos demokratikus kötelezettségüket. Ilyenkor persze arra szoktak hivatkozni, hogy a többség akarja ezt így, és a választásokon "a nép" keményen megbüntetné a "túl radikálisan" antidiszkriminatív pártokat és politikusokat. Pedig ésszerű alternatívák megléte esetén igen kevés olyan választó lehet, aki adóját szívesen engedi nagyon drága és teljesen felesleges állami szubvenciókra költeni.