Tabajdi Csaba cikke (A magyar optimum, szeptember 1.) sok olyan megállapítást tartalmaz, amelyre - hol egyetértően, hol vitázva - reagálni kell.

Illyés Gyula magyarságfogalma számunkra is meghatározó. Ő elutasítja a származásra, "vérre", "fajra" alapuló megkülönböztetést. Petőfi, Zrínyi vagy az aradi tizenhármak többségének magyarsága, de még Szent István öröksége sem értelmezhető másképp.

Jelenti-e ez azt, hogy a cselekedetekkel nem hitelesített vagy éppen cáfolt "magyar vagyok" kijelentést nem lehet kétségbe vonni? Ha valaki árt a hazának, már nem kritizálható, ha fennen hirdeti a maga magyarságát? Magyar mivolt mögé bújni a kritika elől: megfutamodás. Vajon tényleg nem léteznek száj-magyarok?

A legnagyobb eltérés Tabajdi és köztem társadalmunk megosztottságának megítélésében van. Szerintem nem mesterséges a mai szembeállítás.

Sem az 1959-ben született Kövér László, sem az 1963-as Orbán Viktor nem húzott pufajkát senkire. Erre Kádárék sem kényszerítettek senkit. Az, hogy a francia társadalom kivetette magából a kollaboránsokat, természetes. Nálunk miért bűn, ha valaki ezt az elhatárolódást igényli, netán a rendszerváltás lényegének véli? Szocialista körökben az ilyen felvetésre a szabad választásokon elért eredményekre szoktak hivatkozni. Ha a választók megbocsátottak, mi miért nem? Komoly érv, de van ellenérv is. Politikailag független, mértékadó sajtó nélkül a választások szabadsága korlátozott. Ha a politikai szereplők bármelyike hazudik, azt nem az ellenérdekű versenytársaknak kellene kimondania, hanem a független sajtónak. Van ilyen pártok feletti orgánum? Sokszor vártuk, hogy megszólaljon a média. (Elveszik a szabad szombatot, huszonhárom millió román stb.) Nem a "nemzetmegosztó" politizálás, ahogy Tabajdi véli, hanem a választók becsapása az, ami (saját hibáink mellett) komoly szerepet játszott a 2002-es - hajszálnyi - vereségben.

Bennem is él a vágy, hogy legyen új kiegyezés, de a múltat nem lehet úgy eltörölni, hogy az idő múlásával egyre fiatalabbak veszik át a stafétabotot. A rendszerváltás sikerén és kudarcán gondolkodva ismételten Lampedusa Párduca jut eszembe, miszerint sok mindent meg kell változtatni ahhoz, hogy semmi se változzék. Mi ezt a "semmi sem változott" érzést nehezményezzük, a baloldal legjobbjai pedig azt, hogy tényleges eredményeiket sem ismerjük el. Gyakran jut eszembe Antall József híres mondása: méltóztattak volna forradalmat csinálni. Fegyveres forradalomra nem vágyom. Remélni viszont azt remélem, hogy vitáinkat előbb-utóbb mégiscsak el lehet demokratikus úton, azaz választásokkal dönteni. A kormányzásnak az a minősége, amelyet 2002 óta tapasztalunk, megalapozza reményeimet. Sokunknak elege van abból, hogy semmi sem változott. Ugyanazok akarnak irányítani, akik ugyanúgy sajátjukként kezelik a közvagyont, mint régen. Ugyanúgy az orrunknál fogva akarnak vezetni, mint régen.

Nem osztom Tabajdi aggályát, sőt egyfajta riogatásnak tartom, hogy szembenállásunk uniós esélyeinket veszélyezteti. Sok dologban együttműködünk az Európai Parlamenttel, s jól van ez így. Ha hatékonyabb, bátrabb kormányunk lenne, minden bizonnyal meg tudnánk valósítani a köztársasági elnök úrnak az európai középhatalomra vonatkozó kijelentését.

Tabajdi olyan látszatot kelti, mintha a Fideszből teljesen hiányoznék az együttműködési készség. A fenti feszültségek ellenére mi is tudjuk, hogy több mint szükségszerű lenne a nemzeti fejlesztési terv konszenzussal való meghozatala. Lehetséges ez, ha a tervek nem közösen készülnek? Indokolja-e a mintegy tízfős kormánytöbbség, hogy az ellenzék egyetlen szerepe szolgailag igent mondani mindenre?

A magyar optimumnak mind a nyolc pontjával egyetértek. Azonban nemcsak a választások közelsége az akadálya megvitatásuknak, hanem sok keserű tapasztalat is. Az 1990-1994 közötti parlamenti ciklusban többen úgy véltük, hogy az országgyűlési határozat - amennyiben azt a kormánytöbbségen lényegesen túlmutató számban szavazzák meg a képviselők - ideális műfaja a közös állásfoglalással lezáruló vitáknak. Egy konkrét példa: mintegy 90 százalékos többséggel fogadta el az akkori ház a nyugdíjrendszer három jövőbeli elemére vonatkozó előterjesztést. E három elemből kettő még abban a ciklusban valóság is lett: a társadalom egészére kiterjedő, biztosítási és szolidaritási elvre épülő nyugdíj és a kiegészítő magánnyugdíj. A harmadik elem, az állampolgári jogon járó nemzeti alapnyugdíj elmaradt. Mit tett a következő parlament, amelyben az MSZP-nek abszolút többsége volt? Elfelejtette a hiányzó - egyébként kifejezetten szociális jellegű - első elemet, s bevezette a kötelező magánbiztosítást, amely a klasszikus szociáldemokráciától merőben idegen. Mi értelme van hát tárgyalni, közösen szavazni, aláírni, ha a tettek nem követik a szót?

Egyetértek Tabajdi Csabával abban, hogy lényeges eltérések vannak a Kárpát-medencei magyarság általa felsorolt három csoportja között. Az állampolgárság ügyében azonban ilyen megkülönböztetést nem tartok lehetségesnek.

Most legyen szabad egy saját, tehát egyetlen testülettel meg nem tárgyalt véleményt - ha tetszik "írói munkásságom részeként" - kifejtenem. A trianoni szerződés következményeként az elszakított területeken élők választhattak: megtartják magyar állampolgárságukat vagy felveszik az újat. A döntést akkor sokan úgy élték meg, hogy választaniuk kell hazájuk vagy szülőföldjük, tulajdonuk között. Jó néhányan a magyar állampolgárságot választották. Rövidesen állás nélkül, kisemmizve találták magukat a csonka országban. Legtöbben megmaradtak szülőföldjükön. Ilyen kényszert ma emberjogi szempontból sem lehetne elfogadtatni. Visszamenőleg nem tudjuk meg nem történtté tenni, ami megtörtént. De egy embertelen, s így ma jogtalan lépés hány nemzedéken keresztül kötheti gúzsba a szabadságot? Jó megoldásnak tartanám, ha kérelmére - tehát nem automatikusan - megkaphatná a magyar állampolgárságot mindenki, akinek felmenői 1920 előtt magyar állampolgárok voltak, ha megfelel az állambiztonsági követelményeknek s még néhány általános szempontnak, amelyet az állampolgárságot kérelmezőktől az állampolgári eskü előtt meg szoktak kívánni. Hogy esetleg néhány román vagy szerb ember is kérelmezne? Mit is mondott Illyés?

A népszavazás előtt és körül sok hiba történt. Ezeket azonban "a jobboldal" néven emlegetni, s ráadásul közvetve a jobboldal legnagyobb erejének, a Fidesznek a nyakába varrni nem lehet. Tiltakozom az ellen is, hogy az MSZP-nek a népszavazási érvelését racionálisnak mondjuk. Magyarországon nem jár nyugdíj senkinek állampolgári jogon, s egészségügyi ellátás sem. Pedig ezek voltak a fő érvek. Nem (csak) az volt a baj, hogy a kormányfő költségvetési érveket használt, hanem hogy az érvei hamisak voltak.

Még egy olyan pontot emelek ki, amelyben teljesen egyetértünk: az anyaország kötelessége a határon túliak szülőföldön való maradását segíteni. Ez is érv volt a kormánypártok oldaláról. Majd vihart aratván előjöttek a "megoldással": meg kell könynyíteni a Magyarországon való letelepedés engedélyezését. Ezt az ellentmondást is független erőknek kellene szóvá tenniük.

Tabajdi téved: az állampolgárság akár tömeges megadása nem befolyásolja helyzetünket az unióban sem a szavazati arány vagy a képviselői helyek száma dolgában, sem bármely más ügyben. Az a lélekszám, amiről Tabajdi beszél, lakost jelent, nem állampolgárt. Az itt lakó francia vagy kínai növeli a lakosságszámot, az állampolgárságát alanyi jogon megkapó amerikai 56-os, ha továbbra is kint él, nem.

A magyar optimum megvalósulása nem utópia. Akkor lehet belőle valami, ha nemcsak a tervgazdaságot adjuk át végérvényesen a múltnak, hanem az akkor kialakult magatartásformákat is. Ezek tocsikolás, kulcsárkodás s más hasonló formákban még tovább élnek. A megbékéléshez a politika eszköztárából ki kell hulljék az "örökség másik eleme", a szavazók tudatos becsapása. Ez az utópia, - mondják sokan. Bár tévednének!

A szerző a Fidesz európai képviselője, a KDNP alelnöke