"Ezért meg kell fizetniük" - jelentette ki Jimmy Carter amerikai elnök 1979 karácsonyának második napján, amikor a szovjet csapatok átlépték az afganisztáni határt. És így is történt: az Egyesült Államok leállította gabonaexportját, majd jelezte, sportolói nem vesznek részt az 1980-as moszkvai olimpián. Az USA bojkottfelhívása értő fülekre talált, minek nyomán a NOB akkor 145 tagországából mindössze 80 küldte el versenyzőit a játékokra. A meghívást elfogadók között is akadt azonban tizenhat nemzet, amely nem a saját zászlaja, hanem a Nemzetközi Olimpiai Bizottság lobogója alatt engedte csak felvonulni küldöttségeit a megnyitón, így aztán Misa mackó mosolya nem hatott őszintének a Lenin stadion 102 ezer nézője előtt rendezett parádén...

A magyarok hangulatával viszont nem volt semmi gond. Varga Károlyéval különösen nem, hiszen az addig jószerével ismeretlen sportlövő a versenyt megelőzően kizárólag azzal hívta föl magára a figyelmet, hogy az öttusázókkal vívott kispályás futballmérkőzésen ráesett a - sportága sajátosságaiból fakadóan számára viszonylag fontos - kezére. Az orvosok eltitkolták előle, hogy csontrepedése van, s a kisöbű sportpuska hatvanlövéses, fekvő testhelyzetű számában nem is volt nyoma a sérülésnek: a Mitiscsi-lőtéren Varga azonos eredményt ért el a keletnémet Heilforttal, ám a zsűri tanácskozása nyomán számára kedvező határozat született. Az "érintő tízes" vizsgálata az ő javára döntötte el a holtversenyt.

"Mintha áram csapott volna meg, csak álltam földbe gyökerezett lábbal" - emlékezett viszsza a győzelem pillanatára a birkózószőnyeg két hazai hősének egyike, Kocsis Ferenc. A döntőben a szovjet Bikovot fölülmúló, 74 kilós világ- és Európa-bajnok mellett a 90 kilogrammos kategóriában szereplő Növényi Norbert - minden idők egyik legszenvedélyesebben ünneplő aranyérmese - is fölállhatott az olimpiai dobogó tetejére: a román Dicu a megmondhatója, mennyivel magasabban volt nála a magyar fiú...

A férfi úszók negyvennégy hosszú évet vártak az ötkarikás elsőségre, ám senki meg nem mondta volna, hogy éppen Wladár Sándor lesz az, aki az 1936-ban nyerő Csík Ferenc nyomdokaiba lép. Pedig ő lett: kétszáz méter háton tulajdonképpen egyetlen számottevő ellenfele akadt, a nála jóval tapasztaltabb Verrasztó Zoltán.

Ami a rutint illeti, Magyar Zoltán sem panaszkodhatott. A Moszkvába címvédőként érkező tornász pályafutása utolsó fellépésén sem engedett maga elé senkit a lólengés mezőnyéből, s kétszeres olimpiai bajnokként adta át magát másik szerelmének, az állatorvoslásnak.

A szovjet súlyemelő-legenda, David Rigert érvényes kísérlet nélkül köszönt el a számára hazai pulpitustól, de nekünk a legkevésbé sem ez jelentette a szenzációt. A félnehézsúlyú Baczakó Péter - miközben három országos csúcsot javított - az európai első bolgár Alekszandrovot maga mögé utasítva győzött, pedig tizenöt évesen még meg sem fordult a fejében, hogy egyszer súlyemelő lesz.

Arra viszont már akkoriban is lehettek tippjeink, hogy mi körül forogtak Foltán László és Vaskuti István gondolatai a krilatszkojei vizes centrumban aratott kenu kettes siker után. Meg arra is, mit mormoltak magukban a Patzaichin vezette román és a Vinogradov irányította szovjet páros tagjai.

Ellenben eszünkbe nem juthatott, hogy Foltánék győzelme úgy vonul be a történelemkönyvekbe, mint az utolsó magyar aranyérem az 1988-as szöuli olimpiáig. Tekintve, hogy Moszkva után négy évvel a Szovjetunió "eredményesen" visszavágott Amerikának, a baráti államok zöme pedig fölsorakozott a nagy testvér mellé.

Los Angelesben Misát a (hason)mása követte. De ez már egy másik történet.