- Az ön Shoah Alapítványa azért dolgozik, hogy minél szélesebb körben tegye ismertté a holokauszt túlélőinek vallomásait. Korábban látta már "élesben", hogyan működik ez osztálytermi körülmények között?

- A magyarországi az első oktatási csomag, amely elkészült, de az Egyesült Államokban és Németországban már részt vettem tanórákon, ahol megfigyelhettem, hogyan reagálnak a diákok a túlélők történeteire. Így a saját szememmel láthattam, hogy milyen mélyen érinti őket érzelmileg mindez. Hiszek abban, hogy a társadalom megváltoztatásához az osztálytermeken keresztül vezet az út.

- A mostani középiskolások nagyszülei is nagyon fiatalok voltak a holokauszt idején. Mit gondol, ők képesek lehetnek érzelmileg azonosulni ezekkel az elbeszélésekkel?

- Én úgy érzem, ha egy fiatalember egy időset hallgat, bizonyos értelemben úgy érzi, hazaérkezett. Biztos vagyok abban, hogy ha a fiatalok egy holokauszttúlélő visszaemlékezését hallják, köteléket teremt közöttük a bizalom. Úgy néznek rá, mintha a saját nagyszülőjük volna. 1995 óta ötvenkétezer visszaemlékezést rögzítettünk, és ezeket igyekeztünk mind szélesebb körben ismertté tenni. Ma már tudom, hogy mindennek komoly hatása lehet arra, hogyan tekintenek a fiatalok a másságra - legyen az a bőrszínben, származásban vagy a vallásban megmutatkozó különbség.

- Ön az elmúlt hetekben az 1944-ben felállított pesti gettó területén is forgatott. Milyen hatással volt önre, amit ott látott?

- Azt hiszem, Budapest nem változott igazán sokat. Ha odalépek egy régi házhoz, és megérintem, azt érzem, hogy ez itt állt a holokauszt előtt is, és túlélte. Ilyenkor szerencsésnek érzem magam, hogy zsidó vagyok, Budapesten vagyok, és csak ki kell nyújtanom a kezem, hogy megérintsem a történelmet. Ugyanakkor tudom, hogy az ország történelme a megszállások sorozata. És szinte érzem az izgalmat a levegőben, mert az utóbbi tizenöt évben az ország megtapasztalta a szabadságot és a demokráciát. Az én szememben ezért Budapest az újjászületés helye is.