Amíg Esterházyt kell elemezni, amolyan iskolás történelemórának tűnik a foglalkozás az óbudai Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban. A tanár kérdez, a diákok válaszolnak, és ha eltekintünk attól, hogy a sarokból tucatnyi ember figyel, szinte normális a helyzet. Még akkor is, ha a közönség soraiban ott ül Steven Spielberg, Magyar Bálint oktatási miniszter, Douglas Greenberg, a Shoah Alapítvány elnöke, Szász János filmrendező, Spielberg édesapja pedig a harmadik padsorban ülve hallgatja a számára ismeretlen nyelven folyó diskurzust.

A kitelepítés előtt álló gróf és a zsidó zöldséges találkozásáról folyik a vita. Arról, hogy a grófi kalapemelés kiállás-e, ha a köszöntött ember történetesen sárga csillagot visel, s hogy egyáltalán óhatatlanul ellenségességet szül-e két ember idegen mivolta. Lőrinc László tanár úr kérdése váratlanul érkezik: volt-e a diákok életében olyan pillanat, amikor kalapot kellett volna emelniük, de nem ment. Esetleg olyan, amikor kalapot emeltek, akár a maguk számára is váratlan módon. Kínos feszengésbe fordul hirtelen az addig felszabadult osztálytermi hangulat.

Szász János filmjének egy részlete következik, az a jelenet A holokauszt szemeiből, amikor az elutasítást és a közönyt idézik föl a túlélők. – Mi másként cselekedtünk volna? – kérdezi Lőrinc László, amire meghökkentően őszinte válasz érkezik. Ma már muszáj erre igent mondani, de ki tudja, hatvan évvel ezelőtt ki mit tett volna.

Rendhagyó az óra, így rendhagyó a lehetőség is: a diákok, a kezdeményezők és az alkotók egymást kérdezhetik a májusban kiadott és az oktatási tárca által minden iskolába eljuttatott holokauszt-oktatócsomagról, azaz a DVD-n megjelentetett filmről, Hosszú Gyula tankönyvéről és az ezeket kiegészítő tanári kézikönyvről. – A tolerancia otthon és az osztályteremben kezdődik – mondja Steven Spielberg, hozzátéve, hogy minden az olyan beszélgetésekkel kezdődik, mint az, amelyet a kalapemelésről folytatott az osztály. Hiszen olyan világban élünk, amikor egyszerűbb erőszakhoz folyamodni, mint leülni beszélni egymással. Akkor persze már ő is mosolyog egy kicsit, amikor így zárja le a gondolatot: - Ez az osztályterem a béke titkos fegyvere.

Douglas Greenberg viszont megemlíti, hogy a Shoah Alapítvány a jövő évtől kiterjeszti a tevékenységét: a holokauszt mellett más népirtások túlélőivel is vesznek fel videointerjúkat. Aztán megkérdezi, milyen hatást gyakorolt a diákokra a bejátszott filmrészlet. Az egyik válaszra, úgy látom, felkapja a fejét. A langaléta fiú azt mondja: sokaknak nem ez az első szembesülésük a múlttal. Nekik mindez eddig is szinte a saját élményük volt.

Budapesten megérinthetem a történelmet - beszélgetés Steven Spielberggel

– A Shoah Alapítvány immár bő tíz éve dolgozik azon, hogy minél szélesebb körben tegye ismertté a holokauszt túlélőinek vallomásait. Korábban látta már élesben, hogy hogyan működik mindez osztálytermi körülmények között?

– A magyarországi az első oktatási csomag, amely elkészült, de az Egyesült Államokban és Németországban már részt vettem tanórákon, ahol megfigyelhettem, hogyan reagálnak a diákok azokra a történetekre, amelyeket a holokauszt túlélői mesélnek el. Így a saját szememmel láthattam, hogy milyen mélyen érinti őket érzelmileg mindez. Hiszek abban, hogy a társadalom megváltoztatásához és a gyűlölet eltörléséhez az osztálytermeken keresztül vezet az út.

– A mostani középiskolások nagyszülei is nagyon fiatalok voltak a holokauszt idején. Mit gondol, ők képesek lehetnek érzelmileg azonosulni a hatvan évvel ezelőtt történteket felidéző elbeszélésekkel?

– Én úgy érzem, ha egy fiatalember egy időset hallgat, bizonyos értelemben úgy érzi, hazaérkezett. Biztos vagyok abban, hogy ha a fiatalok egy holokauszt-túlélő visszaemlékezését hallják, köteléket teremt közöttük a bizalom. Úgy néznek rá, mintha a saját nagyszülőjük volna, és máris nyitott szívvel és nyitott elmével hallgatják, amit mond. 1995 óta ötvenkétezer visszaemlékezést rögzítettünk, és ezeket igyekeztünk mind szélesebb körben ismertté tenni. Ma már pontosan érzem, hogy mindennek komoly hatása lehet arra, hogyan tekintenek a fiatal emberek a másságra – legyen az a bőrszínben, a származásban vagy a vallásban megmutatkozó különbség.

– Ön az elmúlt hetekben a második világháború idején felállított pesti gettó területén is forgatott. Milyen hatással volt önre, amit ott látott?

– Azt hiszem, Budapest megjelenésében nem változott igazán sokat. Ha odalépek egy régi házhoz, és megérintem, azt érzem, hogy ez itt állt a holokauszt előtt is, és túlélte. Ilyenkor szerencsésnek érzem magam, hogy zsidó vagyok, Budapesten vagyok, és csak ki kell nyújtanom a kezem, hogy megérintsem a történelmet. Ugyanakkor tudom, hogy ennek az országnak a történelme a megszállások sorozata. És szinte érzem az izgalmat a levegőben, mert az utóbbi tizenöt évben az ország megtapasztalta a szabadságot és a demokráciát. Mindössze tizenöt év… Az én szememben ezért Budapest a fantasztikus újjászületés helye is.