Ez a világ ugyanis egyre kevésbé harmonizál azzal az idealisztikus, "politikailag korrekt" képpel, amelyet alkotni szeretnénk magunknak róla. Ha azt hisszük, hogy a világ körülöttünk olyan, mint mi vagyunk, vagy legalábbis leghőbb vágya, hogy minél inkább olyanná váljék, és ezért magatartásunkat kizárólag a saját értékeinkhez és normáinkhoz igazítjuk, akkor becsapjuk és kiteszszük magunkat annak, hogy a körülöttünk lévő világ az illúzióinkból fakadó gyengeségünket kihasználja, és egyre sikeresebben támadja értékeinket, társadalmunkat és végső soron létezésünket.

A modern demokratikus társadalmak utálják az erőszakot. Helyesen tesszük. A modern demokratikus társadalomban semmi helye a konfliktusok erőszakos megoldásának. Aki ez ellen vét, legyen az közönséges gyilkos, feleségét bántalmazó férj, gyerekét verő szülő, vagy akár állatkínzó, szembekerül a társadalommal, és el kell nyerje méltó büntetését. Ilyen társadalmakban azonban jelenleg, sajnos, csak az emberiség mintegy negyede él. Csak embertársaink negyede élvezi áldásait. A nagy többség nem is tudja, hogy ilyen élet is lehetséges, s ha tudják is, annyira ki vannak téve azon ideológiák és politikai vezetők befolyásának és hatalmának, akik ezt az életformát megvetik, hogy az ellene folytatott irtó hadjárat rabjává válnak.

Ne engedjük, hogy a demokratikus társadalmak ellenségei vádoljanak minket keresztes hadjárattal! Nem mi folytatunk keresztes hadjáratot, hanem ellenünk folyik hadjárat, eltorzítva az iszlám lényegét, de alaposan és aljas módon kihasználva az iszlámban kétségtelenül meglévő lehetőségeket.

Joggal háborodunk fel, amikor Londonban agyonlőnek egy ártatlan embert, mert terroristagyanúsnak tartják. Akkor is, amikor azt halljuk, hogy demokratikus országok hadseregeiben egyesek időnként megaláznak katonákat. És még inkább akkor, amikor Guantánamo vagy Abu Graib kerül szóba. De nem vesszük észre, hogy ezek kivételek. Ezek az esetek a mi rendszerünkben előbb-utóbb napvilágra kerülnek, s a rendszer korrigálja a hibákat. A bűnösöket elítélik, a visszaéléseket megszüntetik. De ki beszél manapság arról, hogy a "muzulmán" terroristák több muzulmánt öltek meg, mint ahányan áldozatul estek az amerikaiak iraki inváziójának, sőt: az oroszok csecsenföldi öldöklésének? Ki beszél arról, hogy a terroristák hihetetlen módon megkínozzák a fogságukba esett amerikaiakat? De ugyanezt teszik a muzulmán "kollaboránsokkal" is. Ki beszél arról, hogy Iránban "bírósági eljárás" alapján felakasztanak egy 16 és egy 18 éves gyereket, mert alkoholt ittak és szexuális játékokat játszottak egymással? Ki beszél arról, hogy számos országban a saria nevében kezeket és lábakat vágnak le lopás miatt, hogy halálra köveznek "hűtlen" asszonyokat és nők ezreit gyilkolják meg csak azért, mert apjuknak vagy bátyjuknak nem tetszik, akit életük párjául választanának? Ki beszél arról, hogy ezeket a tetteket egy vallás nevében követik el, és hogy tetteiket a vallás számos képviselője nemcsak jóváhagyja, hanem egyenesen dicsőíti is? És ki meri említeni, hogy mindehhez a szentírásukból merítenek igazolást, amely szerint "aki egy embert megöl, azt úgy kell tekinteni, mintha az egész emberiséget ölte volna meg, kivéve, ha ezzel gyilkosságot vagy a Szentföldön elkövetett más bűntettet torol meg".

Az egész világ és leginkább a becsületes muzulmán világ érdeke, hogy megsemmisítsük a terrorizmust, mielőtt az semmisíti meg a mi világunkat. És ehhez bizony időnként katonákra van szükség.

Ebben a "háborúban" pedig - lehet, hogy nem is kellene idézőjelet használnom - szükség van hadseregre, rendőrségre, titkosszolgálatokra. A mi társadalmaink pedig - különösen a diktatúra emlékeit, sebeit még magukban hordozók - nehezen viselik el, hogy látszólag, formailag ismét megerősödnek ezek az erőszakszervezetek. És minden, ami ezzel jár.

A katonaság erőszakra épül. Arra kell kiképezni a katonákat, hogy szükség esetén parancsra, erőszakot alkalmazzanak. A kiképzésnek pedig olyan helyzetekben kell történnie, amelyek a lehető legjobban hasonlítanak a háborús helyzetekhez. Csak ekkor lesz képes a katona megtanulni, hogyan viselkedjen, hogyan harcoljon, és hogyan legyen esélye arra, hogy túlélje a háborút. Azaz: ő ölje meg az ellenséget és ne az őt. Csúnyán hangzik, ugye? De, sajnos, igaz. Meg kell mondani, hogy aki meg akarja "védeni" a katonát a kemény, veszélyes kiképzéstől, az végső soron azt vállalja, hogy kiképzetlen katonákat küld csatába, a győzelem s a túlélés esélye nélkül.

Persze, lehet olyan hadsereget is csinálni - ahogy mi is tesszük Magyarországon -, amelyben nem engedjük meg a katonának, hogy katona legyen. Nem engedjük, hogy rendes kiképzést kapjon, vigyázunk, nehogy veszélyes helyzetekbe kerüljön - mondjuk, külföldi bevetések alkalmával - felháborodunk, ha az ország légterének védelmében a természet egy pici részét minimálisan veszélyeztető lépésekre van szükség, és megengedjük, eltűrjük, hogy a politika a civil kontroll nevében rátelepedjen a honvédségre, kiherélje a vezérkart. Visszaélünk a katonák türelmével és elkötelezettségével, amikor az ő biztonságukra hivatkozva tartjuk fenn ezt a lehetetlen rendszert.

Maguk a katonák sem ezt akarják. Ők rendes katonák szeretnének lenni. Olyanok, akik rendes kiképzést kapnak, amit jól megszenvednek, de egyben meg is tanulják hivatásuk minden csínját-bínját; olyanok, akiknek nem kell szégyenkezniük, amikor NATO-s bajtársaikkal találkoznak; olyanok, akik részt vehetnek azokban a nemzetközi műveletekben, amelyek ma a szakma csúcsát jelentik.

És ez igaz Európa-szerte. Európa nagy része szeretné "megúszni" a terrorizmus elleni háborút. Kibekkelni, pótcselekvésekkel "letudni" a részét benne. Tisztelet a kivételnek, nem vagyunk hajlandók komolyan venni a fenyegetés katonai vonatkozásait, és ezt megideologizáljuk azzal az egyébként általában igaz állítással, hogy a terrorizmus ellen nem katonai eszközökkel kell küzdeni - kifelejtve egy fontos szócskát: nemcsak katonai eszközökkel. Irakban is: egy egyébként nemes célt úgy próbáltunk meg elérni, hogy szinte minden lehetséges hibát elkövettünk, és így ma már maga a cél is megkérdőjeleződik.

Ideje lenne elgondolkozni azon, nem életveszélyes-e megfosztani magunkat a terrorizmus elleni önvédelem egyik leghatásosabb, bár kétségkívül csak igen korlátozottan alkalmazható eszközétől. Nem kellene-e elgondolkozni azon, hogy a rendelkezésre álló eszközökből hogyan lehetne olyan haderőt teremteni, amely hatékonyan alkalmazható a fenyegetésekkel szemben? A kiváló Gripenek kevés terroristát fognak elrettenteni attól, hogy merényleteket kövessenek el ellenünk vagy szövetségeseink ellen. A csúcstechnológia mindenre kiterjedő alkalmazása mit sem ér, ha nem párosul a katona képességével, hogy a hagyományos harcban megállja a helyét. Az információs hadviselés és a különleges alakulatok a modern hadviselésben kiegészítik egymást, egyik sem pótolhatja a másikat. S ez azt is jelenti, hogy ismét szükség van a katona fizikai erejére, túlélőképességére, egyéni harcra való alkalmasságára, túlélőművészetére. Ezt pedig csak alapos, kemény kiképzéssel lehet biztosítani. Ha nem ezt teszszük, lehet, hogy katonáink minden este meleg vízben fognak fürdeni, lehet, hogy nem történnek balesetek a kiképzés során, de biztos, hogy kevés eséllyel lesznek képesek harcba szállni a történelem talán legalattomosabb ellenségével.

Róma példája lebegjen előttünk, mely civilizációjának, tündöklésének csúcsán omlott össze és adta át helyét a sötét középkornak, mert elvesztette elszántságát s ennek következtében erejét arra, hogy szembeszálljon a barbárokkal. Vigyázzunk, nehogy a mi civilizációnk is erre a sorsra jusson!

A szerző az Euroatlanti Integrációért és Demokráciáért Alapítvány kuratóriumának elnöke