Tök rendes és tök gyenge
Kezdjük azzal, hogy Rob Schneider egyesek szerint az álomgyár vég-, mások szerint viszont csak kétségbeesett mellékterméke. Egy biztos: még nézni is rossz, nemhogy nevetni rajta. A forgatókönyvíróként is brillírozó komédiás azt viszi vászonra, amit a Farelly fivérek (Keresd a nőt!, Dumb and dumber), a hastáji komédia avatott mesterei már piszkozatban hagytak. A tökös sorozat (Tök állat, Tökös csaj, Tök alsó) főszereplője ugyanis eltökélten keresi a még elviselhető és a már elviselhetetlen vékonyka határát. A Tök alsó folytatásával bizton jelenthetjük: a Mester átlépte a Rubicont. A bájgúnárok sorait megtizedelő gyilkos, az értelmetlenségig kifacsart hímringyódumák, a már középiskolában is inkább szánalmat kiváltó tréfák a különféle testnedvek kapcsán bizony szétfeszítik a produkció szerény kereteit. A tömény és masszív hülyeség még azt is legyűri, aki különben rajongana az efféle filmekért. Már csak abban reménykedhetünk, hogy ez a tökéletesnek hitt széria ezzel, itt és most, véget ér, s Rob Schneider nevét évekig le nem írják. Még kisbetűvel sem.
A pszichothriller az a horror, amelyen gondolkodni is kell, nemcsak rémüldözni, jellemezte valaki A kör kapcsán ismét erőre kapott műfajt. S valóban a kaszabolós, egész stáblistát amortizáló horrorok után jól jön egy kis pihentető szusszanás. Még akkor is, ha A titkok kulcsa semmit sem tud, amit Alan Parker 1987-ben készült Angyalszíve, vagy Shyamalan, a végső csattanóra kihegyezett alkotások professzora, ne tudnának. A recept akár utóbbi boszorkánykonyháját is dicsérhetné: a tapasztalt mozijárót ügyes kliséivel elaltató film jól irányzott ütést mér a túlzottan magabiztossá váló nézőre. Épp olyat, amilyet A hatodik érzék ütött annak idején. Csakhogy ami azóta nem sikerült az indiai származású direktornak, az most egyből bejött a K-Paxal már bizonyító, angol Iain Softleynak. A kellőképpen titokzatos hudu misztériumok és mindig a kellő pillanatban megcsikorduló ajtók ellenére inkább a színészi teljesítmény viszi el a filmet. Az öreg házaspár szerepében domborító Gena Rowlands és John Hurt nélkül, bár ez utóbbi inkább kétségbeesett szemforgatásával járul hozzá a feszültség szinten tartásához, a film messze nem volna az, ami: talányos, okos és a kellő pillanatban meglepő. Rowlands ugyanis az utolsó pillanatig nem árulja el, hova is osztotta be őt a forgatókönyvíró: a Rossz, netán a Jó oldalt erősíti. De az öregek mellett kissé eltörpülő Peter Sarsgaard és Kate Hudson is tarja a ritmust, így lesz A titkok kulcsa az a pszichothriller, amelyben végre mindenre érdemes figyelni, nem csupán az ilyen-olyan digitális trükkökre, harsány hangeffektusokra. Mindemellett A körre való hivatkozás visszaüt (közös a forgatókönyv írója, illetve A kör esetében csak adaptálója), hiszen a produkció számtalan erénye mellett mégsem képes visszaadni a japán eredetit másoló thriller kéjes borzongásait. Az utolsó pár perc döbbenete ugyanis csak viszszamenőleg képes némi jeges érzettel meglepni a nézőjét, míg A kör az utolsó jelenetig nem engedte megnyugodni közönségét.
A Herbie-sorozatba új életet lehelő Disney-produkció viszont a hét - és nemcsak - legkínosabb pillanata. Köszönhető ez annak is, hogy a görcsösen felnőni igyekvő tinisztár Lindsay Lohan, akár egy fordított Iszinbajeva egyre lejjebb rakja a lécet. A Kicsi kocsi: Tele a tank már valahol a térdénél lehet. Elég talán annyit mondani, hogy itt speciel nem a tank lett tele. De az viszont színültig. A főként ártatlan gyerekekre és nosztalgiázó felnőttekre számító produkció kábé annyira önfeledt, mint egy bagdadi merénylet.
A Daniel Day-Lewisszal felálló Jack és Rose balladája és a Til Schweigert a direktori székben tudó Mezítlábas szerelem már nem tudott a legjobb tízbe verekedni, ami fényesen bizonyítja, hogy visszatért a nyár. És a rá jellemző könnyed felszínesség.
