A Moldova György Magyar Titokköztársaság
Már régóta tervezem azt az alkotmánymódosítási javaslatot, amelynek részeként a Magyar Köztársaság nevébe valahogy beleaplikálnánk Moldova Györgyöt, a nemzeti abszurd klasszikusát, minthogy egyre nyilvánvalóbb, hogy az ország lakosságának, vagy ahogy mostanában divatos mondani, az embereknek közös céljuk - hiába állítja a főkonzulens, a tényekkel való (sőt: történő) szembenézés lánglelkű prófétája, hogy nincs ilyen; hogyne volna! -, hogy megvalósítsák Moldova novelláinak kifordított, teljesen hülye, viszont igen szórakoztató Magyarországát. (Más lapra tartozik, hogy az országnév-módosítás fölvetne egy-két kényelmetlen kérdést, a besszarábok például aligha tartanák barátságos lépésnek, ha.)
Legújabban A magyar atom című írás alaphelyzetét próbálják előállítani a közélet fáradhatatlanul munkálkodó szereplői. A magyar atomban ugyebár a szupertitkos magyar atombomba tervrajzát országszerte terjesztették, a zöldségesek abba csomagolták az árut, a szotyiárus abból hajtogatott staniclit, mert a kormány tanácsadói rájöttek, hogy amit titkosítanak, amit bezárnak mindenféle páncélszekrényekbe, eldugnak, nos, az perceken belül kiszivárog és elterjed, viszont az az információ, amihez bárki hozzáférhet, nem érdekel senkit.
A magyar hatóságok minden bizonnyal ezzel a módszerrel próbálkoznak, más ésszerű magyarázat aligha adható arra, hogy miért szivárogtatnak ki átlag hetente valamilyen ultratitkos jegyzőkönyvet/hangfelvételt/egyéb dokumentumot. A moldovai vízió még a titoktartási szempontból mindenképpen egyszerűbb esetnek, vagyis biztonságosabbnak tűnő egypártrendszerben született, tehát az író még nem számolt (nem számolhatott) a több-, illetve talán pontosíthatjuk így: kétpártrendszer lehetőségeivel. Ez a rendszer (ennek a rendszernek a magyar változata) az állami titoktartás lehetőségét végképp fölszámolta, ugye. Az állami élet minden fontosabb területén dolgozik legalább egy fideszes és legalább egy emeszpés ugyanis, és innentől kezdve nincsen titok, csak felhasználható, kiszivárogtatható információ van. Ha a maszopos kezébe akad egy titkos dokumentum arról, hogy Kövér László bajszát beszervezték az albán maoisták, már rohan is szivárogtatni, és aztán, ha a fideszes találkozik egy hangfelvétellel, amelyen mongol régészek arról beszélgetnek, hogy az Altaj hegység lábánál megtalálták Horn Gyula pufajkájának elveszettnek hitt blokkját, akkor ugyanaz az eljárás, csak a kommunikációs csatorna más, nyilván.
A szocioerotikus, politoromantikus elemekben oly gazdag, és nemcsak a közös ügyeink iránt fogékony közönség információigényét kielégítő, hanem a latin-amerikai szappanoperák rajongóinak és a pletykalapok, sőt a kalandregények olvasóinak ízlését is telibe találó szépkémnős-miniszteres Mucuska-gate talán még a fent kaserolt szerző fantáziáján is túltesz. Már akkor abszurd komédiát gyanít az ember, amikor megpróbál belegondolni, hogy vajon a román titkosszolgálat milyen információkat remélt megtudni kémnője által Budapestről? Mit nem tud elolvasni az újságokban? Milyen információ volna így legombolható az oktatási miniszterről vagy a szocialista pártelnökről?
Milyen stratégiai előnye származhat Bukarestnek abból, ha a behálózott, elgyengült Magyar Bálint kifecsegi a kétszintű érettségirendszer kulisszatitkait? Vagy ha dr. phd Hiller egy fülledt éjszakán átnyújtja a hatni hagyás érzetével kooptált társadalmi csoportok problématérképét, esetleg e-mailen elküldi az MSZP tervezett kampányának bizonyos elemeit, például azt a később túlzónak talált plakáttervet, amelyen a félmeztelen Gyurcsány Ferenc egyik kezével keblére ölel egy nyikorgó szélkakast, a másikkal pedig munkahelyet teremt?
