Málta: négy a harminchoz
Egyfelől a magyar futball jelenlegi - pontosabban: már hosszú ideje tartó - állapotai miatt, másfelől azért, mert láttam én már magyar-máltai 1-1-et a Népstadionban, amelyen még honfitársainkra nézve volt hízelgő a döntetlen, noha az akkori válogatottban túlnyomórészt jobb képességű labdarúgók futballoztak, mint a maiban. Mondhatják: talán az ellenfél is erősebb garnitúrát vonultatott fel 1989-ben, de nem úgy rémlik, hogy Málta a mostaninál akár csak egy fokkal is jelentősebb szerepet töltött volna be a nemzetközi labdarúgásban annak idején.
Ezúttal kiváltképp a Megyeri úti mérkőzés első félidejében derült ki: e sportágat egyáltalán nem a szigetországiaknak találták ki. Jóllehet a vendég együttes a szünet után kapta ("szerezte"...) a gólok háromnegyedét, a második szakaszban a magyar csapat többet mutatott, mint a fordulás előtt, amikor szinte semmit nem produkált. A máltaiak azonban még akkor is alig tudtak átjutni Matthäus együttesének térfelére, amikor hazánkfiai - állandó mezőnyfölényük és minden igyekezetük (erőlködésük) ellenére - a legritkább esetben vezettek igazi akciót. Sőt, tulajdonképpen Böőrnek a pihenőt megelőző, felső kapufás lövése volt az egyetlen valódi futballista-megmozdulás az első negyvenöt percben, noha a válogatott 1-0-ás előnnyel ment az öltözőbe. A gól ugyanis úgy esett, hogy Halmosi elrontott lövéséből lett átadás: a középpályás labdáját Torghelle a tizenegyespont tájékán megállította, s - miközben a lovagkeresztesek lest reklamáltak, Haber kapus pedig elesett - a hálóba továbbította.
A 2-0-hoz még kevesebb köze volt a magyar csapatnak, hiszen Böőr középre passzolt, és a nemzeti együttesben hatvanadszor szereplő Said hat méterről, váratlanul - de "biztosan" - a saját kapujába lőtt. Képzelhetik, mit műveltek a labdával a nála rutintalanabb máltaiak... (Nagyjából úgy bántak azzal, mint a műsorközlő a mikrofonnal. Gól, gól! - harsogta, ez idáig rendben, majd végtelen mámorában hozzáfűzte: "Mondjuk azt, hogy a szerzője Böőr"...) Ebben a periódusban azért már elevenebb futballt nyújtott a Torghelle révén újabb kapufát is "elérő" válogatott, így a meccs végén a találkozóra kilátogató néhány régebbi - és igazi - labdarúgó kevesebb megjegyzést tett, mint a szünetben. (Egyikük a félidőben - Bodnár sorozatosan elszúrt beadásai nyomán - azt mondta: "Én ráállítanám Vanczákot, csak hogy ne menjen fel!") A 64. percben pedig valamennyien tapsoltak, mert Takács szédítően nagy gólt rúgott huszonöt méterről a jobb felső sarokba; ezt a lövést nemhogy Haber, de még Casillas, Cech vagy Kahn sem háríthatta volna. (Az más kérdés, hogy a spanyolok, a csehek vagy a németek ellen sikerülne-e ilyen bombát küldeni a kapufák találkozásához.) Ekkor már végképp jól érezte magát az a mindössze hatezer szurkoló, aki kilátogatott a vb-selejtezőre, s akiről azt feltételeztem: a játéktól abszolúte függetlenül is örül, hogy ott lehet. Ebben azonban tévedtem, mert a második félidőt nem a sajtószektorból, hanem az alatta lévő tribünről néztem végig, és a mellettem ülő két higgadt fiatalember egyáltalán nem ájult el a látottaktól. Éppen ellenkezőleg, azt fejtegette: ennél azért még a mostani kínálatból is többet kellene kihozni.
Ám a többség elégedettnek tetszett, sőt Rajczi fejese - és Máltának a mostani vb-selejtezőkön kapott "jubileumi", harmincadik gólja - után néhány százan azt kiáltozták drukkertársaiknak: "Álljatok fel!" E felhívás a vigyázzra (a sima négyes dacára) jókora túlzás volt...
Hacsak nem a svédek elleni találkozóra vonatkozott.
A csoport további két mérkőzésén az élen álló két együttes papírforma-győzelmet aratott:
Izland-Horvátország 1-3
(1-0). Gól: Gudjohnsen, illetve Balaban 2, Srna (11-esből).
Svédország-Bulgária 3-0
(0-0). Gól: Ljungberg, Mellberg, Ibrahimovic.
