Kevesen gondolhatták komolyan, hogy például el lehetne törölni a BT állandó tagjainak vétójogát, hiszen az ENSZ-alapokmány értelmében bármilyen szervezeti módosításhoz az öt nagyhatalom egyetértése szükséges. Maguknak a nagyhatalmaknak kellene tehát lemondaniuk vétójogukról, ami fölöttébb valószínűtlen.

Akik a vétó megszüntetése mellett érveltek, nemcsak ezt az egyszerű tényt, hanem a BT döntéshozatali metódusának a lényegét is figyelmen kívül hagyták. Ezt a metódust a világháború végén az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió alakította ki. Az antifasiszta koalíció három vezető állama olyan világszervezetet akart létrehozni, amelynek keretében mindazokat a konfliktusokat meg tudják majd oldani, amelyekben azonosak lesznek az érdekeik. Az érdekazonosság csak a konszenzussal hozott döntésekben fejeződhet ki. A privilegizált hatalmak közé aztán meghívták az akkor számottevő erővel még nem rendelkező Franciaországot és Kínát is. Ha 1945 után folytatni lehetett volna az együttműködést, a BT eljárási szabályai megfeleltek volna az eredeti célkitűzéseknek. A koalíció azonban a győzelem után úgyszólván másnap felbomlott, és létrejött a hidegháború kétpólusú rendszere. Nyilvánvaló volt, hogy a nyugati nagyhatalmak csak igen ritkán tudnak majd konszenzusra jutni a Szovjetunióval.

A hidegháború első évtizedében kizárólag a Szovjetunió emelt vétót. A nyugati hatalmak emiatt azzal vádolták Moszkvát, hogy megbénítja a testület működését. Azzal próbálkoztak, hogy a döntéseket a BT helyett a közgyűléssel hozassák meg, ezek a kísérletek azonban sikertelenek maradtak. Később a nyugati hatalmak is egyre többször vétóztak. A BT-ben a hidegháború négy és fél évtizede alatt összesen 199 vétót emeltek, ebből a Szovjetunió 79, az USA 60 alkalommal, míg Nagy-Britannia, Franciaország és Kína a fennmaradó 60-on osztozott. Már a hidegháború vége előtt jól látszott, hogy a nagyhatalmak e privilégiuma voltaképpen hasznos volt. Elejét vette ugyanis annak, hogy az egyik vagy másik "tábor" jogi felhatalmazást kapjon a nemzetközi konfliktusok fegyveres erővel történő megoldására, s időnként demonstrálni lehetett vele a világ előtt egy-egy konfliktus megoldhatatlanságát.

A hidegháború után egy időre alapvetően megváltozott a helyzet. A nagyhatalmak között biztonságpolitikai kérdésekben ismét kialakult az együttműködési szándék, számos érdemi döntést hoztak, és 2003-ig csak 12 alkalommal emeltek vétót. Ez az állapot egészen az iraki háborúig tartott. Ennek megindítására az USA és Nagy-Britannia nem kapott BT-felhatalmazást, mivel a három másik állandó tag vétót helyezett kilátásba. Ugyanez volt a jogi helyzet a koszovói konfliktusban is, amelyben a NATO szintén felhatalmazás nélkül indított légitámadásokat. Az akkori nézetkülönbségek azonban még nem vezettek az állandó tagok közötti tartós szembenálláshoz. Most viszont az amerikai adminisztráció élesen bírálta a háborút ellenző államokat - köztük saját szövetségeseit -, sőt magát a világszervezetet is. Washington azt állította, hogy az ENSZ nem képes válaszolni korunk kihívásaira. Nem a vétójog eltörlésének szükségességéről beszélt - mert az őt is érintette volna -, hanem arról, hogy a szervezet irrelevánssá vált.

A nagyhatalmak privilégiumának megszüntetése így nem is kerülhetett az őszi csúcs napirendjére. A reformerek helyette a vétójog kiterjesztését javasolták, mégpedig a BT egyre időszerűbbé váló bővítésének keretében. A reformerek szerint túl kellene lépni az egykori világháborús koalíció összetételén, fel kellene venni a BT-be Németországot és Japánt is. Olyan államokra van szükség a tanácsban, mondották, amelyek a legnagyobb részt vállalják a szervezet költségvetéséből, illetve békefenntartó műveleteiből. Az Egyesült Államok után az említett két ország fedezi az ENSZ-kiadások legnagyobb részét, megelőzve Nagy-Britanniát és Franciaországot is. A reformerek emellett India, Brazília s egy-egy afrikai meg dél-amerikai regionális hatalom állandó tagságát indítványozták, mondván, hogy ezeknek szintén részt kellene venniük a döntéshozatalban. Hittek abban, hogy a BT kibővítése egy fokkal demokratikusabbá tenné a testületet. Egyesek az új állandó tagoknak szintén vétójogot adtak volna, mások ezt ellenezték, mivel szerintük tovább nehezítené a döntéshozatalt. Az ENSZ főtitkára az utóbbi nézetet tette magáévá. Azt javasolta, hogy a tagok számát 15-ről 24-re növeljék, de ne adjanak vétójogot az új állandó tagoknak. Az elmúlt hónapok diplomáciai tárgyalásain aztán kiderült, hogy Annan javaslataiból alig valósul meg valami. Az államok egy része szerény lelkesedést mutatott a BT kibővítése iránt. Washington például először kijelentette, hogy csak két új állandó tagot szeretne látni a BT-ben, de aztán kitűnt, hogy igazán csak Japánt támogatná, részben azért, mert az - Németországgal ellentétben - csapatokat küldött Irakba. Peking ugyanakkor tudatta, hogy Japán tagságát semmi szín alatt nem szavazná meg. A nyomaték kedvéért kínaiak tízezrei tartottak "spontán" tüntetéseket a szigetország ellen. Párizs egyetértett az említett államok tagságával, de nem tudott mit kezdeni azzal, hogy az Afrikai Unió a javaslatban szereplő egy helyett két állandó helyet szeretett volna a kontinensnek, mégpedig vétójoggal megfejelve. Róma egy korábbi nyilatkozatában az Európai Unió állandó tagságát javasolta, ami annyit jelentett, hogy nem támogatja Németországét. Később az olaszok - másokkal együtt - arra a következtetésre jutottak, hogy egyáltalán nem is kellene bővíteni az állandó tagok számát, helyette inkább növelni a nem állandó tagokét. Nemrég aztán John Bolton, az új, keményvonalas amerikai ENSZ-nagykövet megállapodott kínai kollégájával, hogy a bővítés semmilyen formáját sem támogatják. Ezzel a kérdést el is döntötték, hiszen nélkülük nem módosítható a BT összetétele.

Mi maradt ezek után a csúcstalálkozó résztvevőinek? A jelek szerint nem sok, sőt egyre kevesebb. Néhány nappal ezelőtt Bolton a 39 oldalas, 158 bekezdésből álló záródokumentum-tervezethez kereken 750 módosító indítványt fűzött, amivel bármilyen érdemi vitát komolytalanná tett. A tagországok diplomatái a hátralévő időben aligha jutnak már egyezségre a tervezet szövegéről, az állam- és kormányfők pedig örülhetnek, ha New Yorkban elmondhatják néhány perces felszólalásukat.

Optimisták persze mindig vannak. Ők még ezek után sem zárják ki, hogy - a főtitkár javaslatának megfelelően - felállítanak majd egy, a jelenleginél szerencsésebb összetételű emberi jogi tanácsot, melyben már nem lennének többé olyan sötét emberi jogi gyakorlatot folytató államok, mint Kuba, Kongó vagy Szudán. Létrehozhatnak egy ún. békeépítő bizottságot, amelynek feladata a háborús konfliktusokon éppen átesett országok segítése lenne. Ezek is előrelépések lennének, de nem jelentenék a szervezet megreformálását.

Amúgy az ENSZ önmagában véve sem releváns, sem irreleváns szervezetnek nem nevezhető. Minden azon múlik, hogy mivé akarják tenni legnagyobb tagállamai.

A szerző nemzetközi jogász