Vagyis minden arra utal, hogy megkezdődött a Szatmári-ügy "pártpolitikai kezelése". Márpedig ez a sokéves tapasztalatok alapján nyilván nem sok jóval biztat: könnyen elképzelhető, hogy a folyamatot demagógia, csúsztatások kísérik majd, a végén pedig esetleg még annál is nagyobbak lesznek az esetet körülölelő ködök, mint kezdetben voltak. Akik azonban ezt a sorsot szánnák neki, nyilvánvalóan megfeledkeznek egy lényeges körülményről. Arról tudniillik, hogy a Szatmári-üggyel egy új szereplő jelenik meg a színen: az anyaországba áttelepült kisebbségi magyar. És a sejtelmes erotikus szálakkal átszőtt kémtörténet egy adott ponton könnyen ilyen irányba lendülhet, amikor is már a kisebbségi magyarok, nem pedig a csinos "kémnő" és az általa megszédített hímek kerülhetnek majd a célkeresztbe. Kémhisztériától persze nálunk nyilván felesleges volna most tartani, de az áttelepültekkel szembeni gyanakvás erősödése már nem ennyire elképzelhetetlen.

Ráadásul valljuk be: ennek magjai nem teljesen előkészítetlen talajba hullanának. Valójában nem tudjuk, mit is gondolnak például az anyaországi mélyrétegekben a munkaerőpiacon megjelenő áttelepültekről; mennyiben látnak bennük némelyek konkurenciát. Ismeretlen része ez a mai magyar társadalmi valóságnak; sokan kényes kérdésnek is tartják. Hogy esetleg tényleg így is lehet, azt a decemberi népszavazás kimenetele akár alá is támaszthatja. Hiszen ennek eredménye akár úgy is értelmezhető, hogy az anyaországban sokan tartanak egy esetleges áttelepülési hullámtól. Ami pedig a referendum óta történt, arról talán jobb nem beszélni: a magyar- magyar viszony a mélyponton van; a határon túliak valóságos cserbenhagyásként élik meg a történteket, miközben az anyaországi közvélemény masszív része ugyanilyen sértetten reagál a vádakra, és követelőzésnek érzékeli bizonyos kisebbségi vezetők igényeit.

E gyanakvásokat egyébként a hazai és a határon túli magyar politika is táplálta azzal, hogy a rendszerváltás óta gyakorlatilag tabusította a kisebbségi támogatások kérdését. Ez a terület ma is a közélet egyik legátláthatatlanabb szegmense. Csoda-e, ha a magyar választó rossz néven veszi, hogy máig nyomon követhetetlen adóforintjainak külhoni útja? Ugyanígy nehezen érthető, hogy a mostani spionbotrányig nemcsak nyilvános fórumokon nem esett szó a tömeges áttelepülés esetleges nemzetbiztonsági kockázatairól, hanem - amennyire tudni lehet - ennél sokkal bizalmasabb körben sem. Ezért jogos csodálkozást vált ki, ha arról hallunk, hogy olyan hivatalokban, mint a HTMH, csak tavaly érezték szükségesnek a széles körű átvilágítást a tisztviselői karban. Ugyanígy kérdést vethet fel az a gyakorlat is, hogy a kisebbségi ügyek vitele nálunk túlnyomórészt áttelepült tisztviselőkre van bízva - ez szinte egyedülálló gyakorlat világviszonylatban is. Kár, hogy e problémák végiggondolására most egy állítólagos kémügy teremt alkalmat. Persze a felvetődő kérdéseket akkor sem felesleges becsületesen és nyilvánosan megválaszolni, ha az egész Szatmári-ügyről végül is az derülne ki, hogy nem több luftballonnál. Minderre már azért is szükség lenne, mert bizonyos tekintetben a magyar-magyar egymásratalálás múlhat rajta.