Kell-e nekünk megegyezés?
A kormány szerint nem pusztán a magyar gazdaság sikeres, de siker ennek a nyilatkozatnak a nyélbe ütése is. A Fidesz "természetesen" nem írta alá. A kormány kommunikációjában a különböző oldalon álló politikai erők megegyezésének szép példájaként esik szó a nyilatkozatról (hiszen az MDF aláírta), a Fidesz ellenben arról beszél, hogy végre "szembe kellene nézni a valós helyzettel", azaz nincs miről megegyezni.
Van is tehát megegyezés, meg nincs is. A mi kérdésünk mindössze az (s ez már túlmutat a Kóka-nyilatkozaton), hogy szükség van-e egyáltalán megegyezésre. S ha igen, akkor mi is egy megegyezés tartalma, hatálya? Kik között köttetik? S miért? Miről is beszélünk, amikor korunk divatos fogalmát csócsáljuk?
Egy fontos Bibó-mondat
Kínzó kérdések, azt hiszem. Különösen akkor, ha ezeket szembesítjük azzal a (nem is csekély körben élő) közhangulattal, hogy a magyar politikában végre a megegyezéseknek kellene átvenniük a konfliktusok helyét. Még a miniszterelnök is ilyesfélét mondott a minap. Hogy tudniillik lassan nagyobb bátorság lenne megegyezni, mint vitatkozni. De hát - legyünk őszinték - nem próbáltak már itt meg kormányok az elmúlt tizenöt évben megegyezni? S aztán nem azt láttuk, hogy szándékaik rövid idő múltán hamvukba holtak? Nem valami fellengzős vágy, értelmiségi vagy akár: mindennapi tömjén a "megegyezés"?
Induljunk ki Bibó Istvánnak egy, témánkhoz kapcsolódó gondolatából. Bibó az európai egyensúlyról és békéről szóló nagy tanulmányában arról beszél, hogy vannak idők, amikor egy közösség álmegoldásokba menekül, "összeegyeztethetetlen dolgokat próbál összeegyeztetni, gondosan kímélve azokat az erőket, melyek a valóságos megoldás útjában állnak, éppen azokat, melyekkel a megoldás érdekében meg kellene küzdenie. Ezek azok a helyzetek, mikor egy ország úgy tesz, mintha egységes volna, holott nem az...". Ritkán idézett gondolat. Holott most különösen aktuális. Bibó lehűt bennünket.
Holott elvileg nagyon is ki vagyunk éhezve a megegyezésre. Sok okból. Az egyik ok, hogy az úgynevezett közvélemény egyre erőteljesebben ezt várja. A közvéleményben persze az az "aranyos", hogy soha nem vacakol a részletekkel, egyszerűen csak "vélekedik". "Elég volt belőletek, veszekedős pártok" - például így. "Tessék végre fontos kérdésekkel foglalkozni, nem pedig álproblémákkal." S a pártok meg a kormányok (bármennyire is lesajnálnák is ezt a vélekedést) nagyon is figyelnek rá. Elvégre közvélemény őfelsége nagy úr. Az elmúlt években szinte vezető magyar politikus leszögezte, hogy az a politika, amely itt az elmúlt másfél évtizedben folyt, nem folytatható. Azaz: igazat adott a közvéleménynek. Gyurcsány, Orbán, újabban Kóka különösen sokat beszél a rendszerváltó elit megfáradásáról, a középkorú (politikus)generáció csődjéről és az újakba vetett reményéről. Igaz, ez utóbbi vélekedést az új köztársasági elnök, Sólyom László (erre talán kevesen figyeltek fel) erősen opponálta, amikor azt mondta, hogy ő bizony nem ért egyet a rendszerváltó elit kifáradásáról szóló teóriával, hiszen ez az elit éppen az ő esetében képes volt összefogni, félretenni pártpolitikai szempontjait.
De nem pusztán a közvélemény megegyezéspárti Magyarországon, hanem - hogy úgy mondjam - a helyzet is. Magyarország többé nem a keleti tömbből már kikerült, ám a nyugatiba még be nem került ország. Ilyenek voltunk 1990 és 2004 között. Tavaly óta azonban Magyarország az EU teljes jogú tagja, és egyre erőteljesebben hat ránk mindaz, ami ott történik. Még éppen csak elkezdődött az európai csatlakozási példák feldolgozása, de ezeknek máris van egy minden másnál erősebb tanulságuk. Ez pedig az, hogy azok a sikeres csatlakozó országok (mint például Írország), amelyek politikai és gazdasági elitje képes volt komoly, tartós megegyezéseket kötni. Az ír példa esetében azonban sokan elfeledkeznek arról, hogy ez a megegyezés mikor következett be. Ami azt illeti, korántsem azonnal. Írország 1973-ban csatlakozott az európai közösséghez, de az "ír csoda" csak a nyolcvanas évek legvégétől kezdődött. Azaz tizenöt évig (annyi ideig, amennyi a magyar rendszerváltás óta telt el) Írország tengernyi konfliktussal küszködött, és bizony nemigen tudott mit kezdeni ezekkel a konfliktusokkal.
Álmegoldás és egyensúly
Jobban tesszük tehát, ha óvatosan bánunk a külföldi példákkal. Nincs általánosítható modell. Van, ahol képesek voltak (egy idő után) megegyezésekre jutni (főként alapvető gazdasági kérdésekben), másutt nem. Van, ahol csak gazdasági megállapodások voltak, másutt politikaiak is. És vannak olyan országok, ahol szinte megállapodások nélkül zajlik le az átmenet, sőt még a szorosan vett átmenetet (tíz-tizenöt év) követő időszak is. Nincs értelme tehát azt mondani, hogy íme, így kell ezt csinálni, s ha mi nem így csináljuk, induljunk is rögvest a sarokba.
A megegyezésretorika nagyon csábító. Ki szereti nézni a veszekedést? Mint a szivárványt, úgy lenne jó kifeszíteni a viták fölé a megegyezés vitorláját. De Bibónak feltehetőleg igaza volt, amikor óvott az elhamarkodott megegyezésektől. Azok tán rosszabbak - mert hamisabbak -, mint a látszólag terméketlen viták. Mi minősíthető elhamarkodott megegyezésnek? Lényegében minden, ami a valós véleménykülönbségek, törésvonalak, ellentétek mesterséges háttérbe szorításával jön létre. Ami az álláspontok közelségének délibábjára épül. Lehet ilyen érzésünk a magyar politikában? Már hogyne lehetne. A magyar közéletben 1990 óta szakadatlanul jelen van a megegyezés vizionálása. Hol kormányoldalról jön az igény, hol az ellenzék próbálja a megegyezés felvetése által felsrófolni az árfolyamát. 1993-94-ben (hogy csak egy régebbi példát idézzek) szinte minden oldalon egyetértettek abban, hogy szükség lenne egy társadalmi-gazdasági megállapodásra. Ennek is megtalálták az előzményét az 1977-es, úgynevezett spanyol Moncloa-paktumban, amelynek lényege az volt, hogy az átmenet költségeit arányosan osszák fel a kormány, a munkáltatók és a munkavállalók között. Jó megegyezés lett volna? Spanyolországban bevált, nyilván azért, mert megvoltak hozzá a feltételek. Magyarországon azonban nemhogy nem voltak meg a feltételek egy gazdasági megállapodáshoz, de egyenesen a feltételek a kormány szuverén szerepét értékelték fel az összes többi szereplő rovására. A Bokros-csomag kármentő és gazdaságmentő funkciót töltött be, még akkor is, ha néhány elemét az Alkotmánybíróság megsemmisítette, és ki volt téve az ellenzék heves és szakadatlan bírálatának.
Bármennyire is csábító lenne azonban azt mondanunk, hogy lám, a Horn-kormány (amelynek pénzügyminisztere volt Bokros Lajos) bukását az alapozta meg, hogy nem kereste a megegyezést, sőt ellenkezőleg: a szuverén kormányzati cselekvést preferálta, ez nem lenne igaz. Az MSZP-SZDSZ kormány egészen más okokból veszítette el a választásokat.
Azt a következtetést kell levonnunk tehát, hogy a megegyezés nem gyógyír, a konfliktus pedig nem átok. De ha ez ilyen egyszerű, akkor mégis miért az állandó megegyezésretorika? S miért élnek a politikusok visszatérően olyan szavakkal, mint nemzeti egység, kiegyezés, megbékélés, egyetértés és így tovább? Miért nem merik kimondani, hogy bizony vannak kérdések, amelyekben nem tudnak vagy nem lehet megegyezni? Miért nem merik elfogadni Bibó szellemét?
Emlékezzünk: Bibó álmegoldásnak tartotta az idő előtti megegyezést. Ő, aki persze annyira fontosnak tartotta az egyensúlyt. Az idő előtti (ál)megegyezés - vélte - inkább növeli, semmint csökkenti az egyensúlytalanságot. Persze Bibó ebben is nagyon szigorú volt, és talán el is követett egy tévedést. Ő ugyanis úgy látta, hogy beszélhetünk egy országról mint egy közösségről. Gondolatmenetének lényege, hogy az egységesként felfogott közösségnek egységes reakciói vannak, még akkor is, ha ezek a reakciók hamisak. Amikor például egy közösség úgy tesz, hogy túl van bizonyos konfliktusokon, akkor mint közösség viselkedik így.
Két világ vitája
Nagy kérdés, hogy egy ilyen nézőpontból értelmezni tudjuk-e az 1990 utáni Magyarországot. Ha követjük Bibó logikáját, akkor azt mondhatjuk: sokan azért várják ma is a megegyezést, mert az egységes ország képéből indulnak ki. "Egységes ez az ország, csak a Kádár-rendszerben ezt az egységet rútul szétszakították" - érvelhetnének ezen álláspont hívei, és még azt is hozzátehetnék: 1956-ban ez az 1948-tól "eltüntetett" egység ismét visszatért, ha csak pillanatokra is. S annyi igazság van is ebben a vélekedésben, hogy az 1989-90-es rendszerváltás sokáig ennek az egységnek az illúziójába ringatott bennünket. Hogy tudniillik boldog-boldogtalan egyet akar, s ez az egy a régi rendszer totális eltüntetése. Ehhez a kiindulóponthoz képest aztán nagyon gyorsan azt kellett konstatálni, hogy korántsem ilyen nagy az egyetértés, sőt az egység valójában álegység, s a mélyén igen súlyos konfliktusok rejteznek.
De ezeket a konfliktusokat ma már nem lehet Bibó szellemében feloldani. Itt ugyanis nem a "közösség" álmegoldásairól van szó, hanem nagyon is valós érdekütközésekről. Magyarországon 1990-ben elkezdett felépülni két különböző világ, s bárhogyan szeretnénk is, ezek között a harmóniát egyelőre még nem lehet megteremteni. Az egyik világot nyugodtan nevezhetjük a baloldal és a liberálisok által képviselt világnak, a másikat pedig az 1994 utáni a jobboldali gondolkodás meghatározó csoportja (Fidesz) által fémjelzett világnak. Létezik ilyen kettéválás? Mindannyian látjuk. Érdemes azt mondani erre, hogy ez csak fikció, mert csak "egy Magyarország" van? Szerintem nem érdemes. Magyarország természetesen egy van, ezt senki nem vitatja, de - azt gondolom - sokkal komolyabban kellene vennünk, hogy ezen az egyen belül milyen különbségek vannak. Bibó azt írja: "ezek azok a helyzetek, amikor egy ország úgy tesz, mintha egységes lenne". Nagyon találó elmúlt tíz évünkre. Féltünk attól, hogy szembe merjünk nézni azzal, hogy itt két különböző politikai kultúra jött létre, és mindenáron el akartuk tompítani a közöttük lévő konfliktusokat. Nem az volt tehát a baj, hogy létrejött ez a demokratikus rendszerekben természetes különbség, sőt elkülönülés, hanem az, hogy a politikai elit ezzel a különbséggel nem tudott túl sokat kezdeni, illetve a "kezelésére" álmegoldásokat alkalmazott.
Nem akarván hosszasan taglalni a XX. század európai példáit, bőséggel találunk olyan országokat, amelyek csak az után jutottak el a tartós és komoly megegyezésekhez, miután a politikai ellenfelek szinte a végletekig élezték egymás között a konfliktusaikat. Hollandia például ilyen ország. Sokszor leírtuk már, hogy ott a szemben álló táborok nem pusztán az elit, de a társadalom szintjén is külön táborokba tömörültek, s alig érintkeztek egymással. Nem azt mondom, hogy ez a kívánatos minta, dehogy. Csupán azt, hogy ilyen is volt. S minő érdekes: éppen Hollandia volt az az ország, amelynek elitje belátta, hogy a totális elkülönülés már magát az egész országot fenyegeti. S akkor képes volt megegyezni. Amikor még híre-hamva nem volt az EU-nak. Meg az ír csodának.
Az egyenrangúság tolerálása
Magyarországnak talán az a legsúlyosabb történelmi öröksége, hogy a szemben álló táborok egyenrangú elkülönülésének nincs komoly hagyománya. A két háború között a keresztény nemzeti blokk, 1948 után a kommunisták, 1956 után Kádár pártja volt kivételezett helyzetben. A velük szemben álló erők rangrejtve, parlamentáris alternatívát nem képezve léteztek. Ez nagyon masszív tradíció. Gondoljunk bele, hogy 1990 után szinte a semmiből jött létre egy új demokrácia, amelyben nem pusztán sok párt van, de ezek között négyévenként (mint még soha a magyar történelemben) váltógazdálkodás is.
Bármennyire fájdalmas is, olyan új magyar demokrácia jött létre, amelyben mindenkinek megvannak a maga érdekei. Ha a három fő ideológiai hagyomány (konzervativizmus, szociáldemokrácia, liberalizmus) egyenrangú részese lett volna például a Kádár-korszaknak, egész biztosan nincs ez a hajcihő. De hát a magyar rendszerváltás (meg a többi közép-európai is) nem ilyen kedvező előzményekből sarjadt ki. Olyanok lettek a rendszerváltásaink, amilyenek az előzményeink. Magyarán: most még kár lenne azt hazudnunk magunknak, hogy egyetértünk. Akár a fő kérdésekben is. Dehogyis értünk. Most részben újjáéledt a régi magyar múlt, részben pedig létrejött egy teljesen új Magyarország, amely már nem "egy közösség", hanem rengeteg társadalmi és életformacsoport együttélése. Ha van valami nagyon komoly hozadéka Gyurcsány Ferenc kormányzásának, akkor az éppen az, hogy a két világ közötti különbségeket nagyon is egyértelművé tette, felvállalja. Igen, ez a helyes. Két vagy több egyenrangú irányzat közötti vita. Jó elmerengeni azon, hogy mindez nincs, s van a boldog egyetértés. De nincs. Ne sajnáljuk.
Olvassuk inkább újra Bibót. De ha lehet, ne csak addig jussunk, hogy demokratának lenni annyi, mint nem félni.
