Politikai nézeteitől függetlenül minden magyar állampolgár örömmel olvashatta azokat az adatokat, amelyeket Kóka János miniszter úrnak a napilapokban közzétett hirdetése (Magyarország: kirobbanó siker) tartalmazott, gondolok itt a bruttó jövedelem növekedésére, a BUX index emelkedésére, az adóteher csökkenésére, az infláció lassulására, az egy főre vetített külföldi tőkebehozatal nagyságára. Ennek a népnek igencsak szüksége van hagyományosan csekélyke optimizmusa erősítésére, már csak azért is, mert a média természeténél fogva sokkal nagyobb teret szentel a negatív eseményeknek, pl. a gyárak bezárásának, mint a jól működő, sikeres vállalkozásoknak, a nyugati világban is eladható termékeket előállító cégeknek. Büszkék vagyunk szürkeállományunkra, de a sajtóban alig van nyoma, hogy ez a szürkeállomány kreatívan hozzájárulna az ország fejlődéséhez. Nem vagyok híve a sikerpropagandáknak, de függetlenül attól, kik kormányoznak, sokkal több pozitív hírre lenne éhes a lakosság - már ha vannak ilyenek.

Kóka miniszter úr azonban a hirdetés megfogalmazásakor mintha elfeledkezett volna egy nagyon fontos területről, a kutatás-fejlesztésről. Ez meglepő, mert ha valóban hisz abban, hogy "Magyarország a győztesek között is győztes lesz", és "minket (fog) irigyel(ni) Németország, Franciaország, Olaszország és Spanyolország", akkor bizony ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. A kérdés most különösen aktuális, mivel a Pénzügyminisztérium rövidesen elkészíti a jövő évi költségvetési tervezetet, és a jelenlegi kormánynak itt az utolsó lehetősége, hogy ezen a területen érdemben lépjen. Mert bizony semmi okunk a dicsekvésre. Kormányok jönnek, kormányok mennek, de a K+F-re fordított összeg a GDP arányában jottányit sem emelkedik, sőt a júliusban közzétett statisztikai adatok szerint még a gazdaság növekedési tempóját sem követi! Még - a múlt évben rettentő alacsonynak minősített - 2003-as 0,95 százaléknál is kisebb, 0,88 százalék lett tavaly. És ezért a korábbiaktól eltérően nem a vállalati szféra, hanem az állam tehet! (Magyar Hírlap, július 12.)

A K+F bőkezűbb támogatása nélkül hazánk felzárkózása lehetetlen, és csak álmodozhatunk róla, hogy bennünket bárki is "irigyeljen". Még annak is nagyobb a valószínűsége, hogy a magyar fociválogatott újra aranycsapat lesz. Már közhely Finnország, Észak-Írország és Dél-Korea emlegetése, melyek a GDP 3,0-3,5 százalékát fordítják a K+F-re. Az azonban még nem ment át a köztudatba, hogy a nagy versenyben még a gazdag országok is nagyobb súlyt kívánnak helyezni a kutatásra, hogy világszerte nagy kereslet van a műszaki és természettudományokat művelő kutatók iránt; hogy Németországban a nehezebb körülmények ellenére is több ezerrel növelik a kutatók számát; hogy minden épkézláb minősített szakemberünk különösebb nehézség nélkül el tudna helyezkedni a fejlett világ egyetemein, kutatóintézeteiben. Ma már óriási erőfeszítéseket kell tennünk, hogy a dinamikus, kreatív fiatalok a pályán és itthon maradjanak. Megvan a veszélye annak, hogy egy (két) évtizeden belül az egyetemeken "másodosztályú" oktatók tanítják a jövő nemzedékét, hogy rövidesen elszáll a magyar tudománynak az elmúlt évtizedekben kivívott nemzetközi renoméja, s hogy hiányozni fognak azok, akik az ország fellendüléséhez szükséges szellemi hátteret biztosítják. Ennek már most is számos jele van: a műszaki egyetem egyik nyugalomba vonult tanára nyilatkozta, hogy egyetlen, kellő tapasztalattal rendelkező oktató sincs a tanszékén, akinek átadhatná a helyét.

A közelmúltban a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal (NKTH) szervezett egy konferenciát, amelyen többek között arról is szó esett, mi szükséges ahhoz, hogy szakembereink hazatelepüljenek. Jó ideig nem tudunk versenyezni a gazdag országokban elérhető fizetésekkel, viszont megkönnyíthetné tehetséges diplomásaink hazatérését a munkahelyek számának és a kutatási lehetőségeknek a bővítése. De nem ebbe az irányba hatnak az egyetemi leépítések, sem az akadémiai kutatóhálózat létének veszélyeztetése, és az sem, ha kint dolgozó kutatóink azt látják, hogy demokráciánk tizenötödik évében a támogatások odaítélésében az "egyéb", a tudományon kívüli szempontok még mindig jelentős szerepet játszanak. Előfordul, hogy a szakterületükön a nemzetközi felmérések szerint kiemelkedő helyezést elért kutatók, kutatócsoportok pályázataira egyetlen fillért sem adnak (nem törődve a kutatócsoport felbomlásának veszélyével), annál többet másoknak, akik a hazai átlagszínvonalat sem érik el. Ki az az őrült, aki ilyen körülmények között hazatelepülésen törné a fejét, vagy ha még itthon van, nem keres biztonságosabb munkahelyet, hiszen a teljesítményt a világ okosabb (!), az önérdeket szem előtt tartó felén mindenütt elismerik, sőt különös figyelmet fordítanak a kiemelkedően dolgozó egységek folyamatos munkájának biztosítására. Sajátságos koncepciót tükröz az a magyarázat, hogy az alapkutatást (!) biztosító támogatások odaítélésében a teljesítmény nem az egyedüli szempont. Kivált, hogy ma már alig van olyan természettudományos kutatási program, amely valami módon ne kapcsolódna fontos gyakorlati kérdések megoldásához.

1990 óta a K+F egyik kormánynak se volt kedvenc "gyermeke", és a kormányalakítások után csaknem két év is eltelt, míg ezzel a területtel érdemben foglalkoztak. Ha Kóka miniszter úr komolyan gondolja a hirdetésében elmondottakat, akkor meg kell győznie a kormányfőt az előrelépés, a siker feltételeiről. Választás előtti utolsó költségvetésében a kabinetnek demonstrálnia kellene, hogy tudatában van a K+F fontosságának, és a támogatás mértékét legalább arra a szintre kellene felhoznia, ahol az a kormányzás átvételekor volt. (Jól ismerjük a kifogást, hogy: "az ország nehéz gazdasági helyzetben van", hiszen az elmúlt hatvan évben mást se hallhattunk. Mindig csak utólag derült ki, hogy az előző években jobb volt a helyzet...) Nagyon remélem, hogy a Svédországból hazatelepülő Boda Miklós, az NKTH elnöke jobban megismerve a hazai viszonyokat, a magyar tudomány teljesítményét, potenciális erejét nem kíván a magyar tudományos kutatás számára káros szervezeti változásokat szorgalmazni. Jómagam rémhírnek, teljes képtelenségnek tekintem, hogy a Gyurcsány-kabinet a több ezer közalkalmazottat foglalkoztató akadémiai kutatóintézetek privatizálására készülne. Tán Magyar Bálint miniszter úr is be fogja látni, hogy az egyetemekre telepített és az MTA által finanszírozott akadémiai tanszéki kutatócsoportok mind az egyetemi kutatás, mind az oktatás számára rendkívül hasznosak, megőrzendő értékek. Amint a korábbi tapasztalatok mutatták: átadásuk az egyetemeknek rövid időn belül megszűnésükhöz vezetne, ami sem az egyetemeken folyó munkát, sem pedig a magyar tudomány érdekeit nem szolgálná. Szükség lenne a politikusok, a pártok szemléletváltására is, hogy ne mindig négy évben gondolkodjanak, ne csupán a következő választás megnyerését tartsák szem előtt. Csak abban bízhatunk, hogy mindkét oldal vezetői fiatal politikusok, ők talán az ország távolabbi jövője iránt is felelősséget éreznek.

A szerző akadémikus,
a Nemzeti Kör tagja