Sólyom Lászlónak elődeitől eltérően mindjárt elnöki ciklusa első heteiben sikerült magára vonnia a kommentátorok figyelmét szinte minden megszólalásával. Kiemelték, hogy mindjárt első nyilatkozataiban a kettős állampolgárság ügyében határon túli "jogos igényekről beszélt". Augusztus 20-i beszédében is hangsúlyosan foglalkozott ezzel a kérdéssel, kijelentve, hogy "az ő magyar állampolgárságuk fájdalmasan félresiklott, és ez nem maradhat így." Nem maradt észrevétlen első interjúi egyikében tett kijelentése, amely szerint addig nem megy az Egyesült Államokba, amíg ott ujjlenyomatot vesznek. Felfigyeltek arra a momentumra, hogy a miniszterelnökkel szervezett első találkozóján a gazdaság állapotáról kívánt tájékozódni, mégpedig azért, mert nem elégszik meg a nyilvánosan megjelenő számokkal, mert, mint fogalmazott, “tudnom kell, milyen folyamatok vannak a számok mögött.” Ez pedig - a hazai gazdaságpolitikai viták ismeretében nem meglepő módon - a médiában már úgy “ment át”, hogy Sólyom a “valóságra” kíváncsi, “nem arra, amit a kormány kommunikál.” Ha kisebb mértékben is, de vitát gerjesztett Sólyom augusztus 20-i mondata is, miszerint "európai mércével mérve középhatalom vagyunk", vagy az a megjegyzése, hogy “az Európai Unió döntési mechanizmusai nem elég demokratikusak.”

Az államfő fellépésének kommentálói rámutattak, hogy mindjárt hivatalba lépése után a magyar politikai életet súlyosan megosztó kérdésekben foglalt állást. “Érzékelhetően tudatosan megválasztott ügyekben nyilvánított sarkosnak ható véleményt.” Ezeket az állásfoglalásait pedig többször érezték vitathatónak, illetve az ellenzék álláspontját tükröző fellépésnek. Akadt elemző, aki úgy értékelte, aktív, konfliktusvállaló és politizáló köztársasági elnök várható Sólyom László személyében, és belépője alapján azt is elképzelhetőnek tartja, hogy ciklusa idején “Sólyom nyíltan vagy burkoltan az ellenzéki politizálást támogatja” majd. S ugyanakkor olvashattuk már minderre azt a választ egy nem kevésbé tekintélyes elemző tollából, hogy mindez túlzás, félreértés, vagy éppen félreértelmezés.

Nem lehet azonban ennyivel elintézni az elmúlt hetekben tapasztalható visszhangot. Egy politikus, az ország első számú közjogi méltósága esetében nem tekinthető véletlen balesetnek, ha már első gesztusai élénk - és jellemzően politikai oldalak szerint megosztott - visszhangot keltenek. Nyilvánvalóan tudatos szándékot tükröz az államfő határozott belépője - de pontosan mi lehet ez a szándék?

Az államfő a magyar alkotmányos rend által számára szabott szűkös keretek között is többféle szerepfelfogás között válogathat. Lehet passzív, ha abból a meggyőződésből indul ki, hogy a közéleti vitákhoz és azok hangneméhez semmi köze, és csak végső esetben szükséges a konkrét ügyekbe beavatkoznia.

Lehet mérséklő, kiegyenlítő hatású a tevékenysége, ha elnöki döntéseit az a szándék vezérli, hogy megakadályozza a politikai küzdelem elmérgesedését. Ebben az esetben sem feltétlenül szólal meg sűrűn, csak olyan témákban, amelyek értelmetlenül osztják táborokra a közéletet. Ha az államfő úgy dönt, hogy békéltető szándékkal felemeli a hangját, elsősorban arra figyelmeztethet, hogy hol vannak a civilizált közbeszéd határai, amelyeket egyik vagy másik fél éppen áthágott. Mérséklő szándékából következően érzékenyen követi a közélet rezdüléseit, felméri a kölcsönös sérelmeket, és minden lépését alaposan megfontolja abból a szempontból, hogy az eszkaláció vagy a lehiggadás felé mozdítják a feleket. Természetesen nemcsak annak a politikai oldalnak a védelmében emeli fel a szavát, amelynek parlamenti szavazatai tisztségébe emelték.

Végül az államfő úgy is felfoghatja szerepét, hogy teljes súlyával beszáll az országban zajló politikai küzdelembe. Ha úgy érzékeli, hogy súlyos problémák vannak, amelyek megoldása hosszú ideje megrekedt, megkísérelheti latba vetni tekintélyét az elmozdulás érdekében. Az elnök ezzel a politikai harc szereplője lesz, aki az őt megválasztó erők álláspontjának érvényesítését próbálja elősegíteni – s ezzel párhuzamosan számítania kell arra, hogy a politika logikájának megfelelően befolyása, népszerűsége is csökken.

Kialakulhat azonban olyan helyzet, amelyben az államfő elkerülhetetlennek látja a számára fontos pontokon a belharc felvállalását, a táborokra szakadt országban a hozzá közelebb álló tábor súlyának növelését, hogy az ország éppen az ellentétek élezése által mozdulhasson ki a patthelyzetből. A magyar jobboldalon nem ritka az a felfogás, hogy tudatosan törekedni kell az országot kettészelő árkok mélyítésére, az ideológiai különbségek hangsúlyozására.

Nem Sólyom László lenne az első jobboldali személyiség, aki ennek jegyében politizál… és bár lehet, hogy korán szólunk, nekünk úgy tűnik fel: példának okáért tény, hogy az államfő a jobboldali sajtó egyöntetű tetszését is kivívva mindjárt beiktatása alkalmából a jobboldal kedvenc harci témái közül válogatva vetett fel néhány kérdést. Az is tény, hogy eközben nem vesztegetett egyetlen szót sem az ezekkel kapcsolatban már-már megszokottá váló hazaárulózás megfékezésére.

Vajon arra utal ez a kiegyensúlyozatlanság, mintha Sólyom nem a baloldallal is megegyezve kívánná a megoldáshoz közelebb vinni sorsdöntő ügyeinket, hanem az őt megválasztó tábor álláspontjának egyértelmű győzelmétől várná a megoldást, s mintha ezért a győzelemért a maga eszközeivel tenni is kész lenne?

Ha nem így van, Sólyom László fellépése hatását látva akár azt a következtetést is levonhatná, hogy nem fokozza tovább aktivitását, hanem a további elmérgesedést megelőzendő visszahúzódik, vagy legalábbis az eddigiektől eltérő területeken fokozza erőfeszítéseit, például a beiktatása előtti nyilatkozatainak megfelelően a környezetvédő tematikára koncentrál. Tragédia lenne viszont, ha ezt az irányváltást úgy végezné el, hogy a nem eléggé kiegyensúlyozott államfői gesztusok miatt a “zöld” témák is az egyik oldal harci fegyverévé válnának a másik ellenében a megosztott magyar közéletben.

Ha viszont egyértelművé válna, hogy az államfő tudatosan törekszik a jobboldal harci témáinak felvállalására, akkor is érteni vélném, hogy mi a célja és melyek az indokai, de nem kívánnék sok sikert neki ebben a munkában.

Azt pedig különösen problémásnak tartom, hogy ha Sólyom László elnökjelöltként ilyen szerepfelfogással készült betölteni az államfői tisztséget, erről miért nem értesítette a közvéleményt még megválasztása előtt. Könnyen lehet, hogy mai tudásunk birtokában egészen másképp alakult volna a június eleji parlamenti szavazások eredménye is.