Egyeztetéssel az európai, modern Magyarországért
"Caramel gerincsérvét meg kellett műteni. Kétszer kimarad a dobásból." (A Story magazin társasjátéka)
Mentem reggel a minisztériumba, egyeztetni. Egyeztetős alkat vagyok, egy kiköpött érdekvédő, kamaszkoromban popzenészek és futballisták helyett Vadász János- és Kósáné Kovács Magda-poszterekkel ragasztgattam tele lakótelepi szobámat.
Mentem tehát egyeztetni, úgy szakmailag, mint emberileg, mert néhány nappal azelőtt a nevemben is egyeztettek anélkül, hogy nekem szóltak volna, vagy engemet, minket egy kicsit is képviselni látszottak volna, tehát persze, hogy hülyeséget egyeztettek ki, szép kis kelet-európai mechanizmus, persze, az érdekvédők érdekei mindig élesen elkülönülnek az általuk elvileg védendő érdekektől, és nemcsak hogy elkülönülnek, hanem az utóbbi fölébe kerekednek, tehát az érdekvédők többnyire saját érdekeiket védik, de még azokat se nagyon, mindegy.
Szóval mentem egyeztetni, kiöltöztem szépen: sárga-zöld-fekete (Jamaika nemzeti színei) Converse polóban, és fölvettem a szebbik sárgalángos, hotrodmintás All Staromat.
Megállt a kettes villamos a Szalay utcánál, leszállt velem együtt egy zászlóaljnyi kiskosztümös középkorú nő, és mintha parancsba adták volna, félelmetes összhangban rágyújtott az ultraslimre rögtön szinte mind, aztán szétrajzottak a minisztériumi épületek között.
Sétáltam a miniszterhez befele, nagy, kerek asztalnál egyeztettünk. Kávé, üdítő? Semmi. Csak egyeztessünk. Én az egyeztetésnek élek.
Meg akarják oldani a problémáinkat, mondta a miniszter, picit joviális, korrekt ősz ember. Persze, a mienkét. Majdnem elsírtam magam. Nem tudtam eldönteni, hogy cinikus vagy a hülyeségig naiv. A minisztérium per definitionem problémagyár: megoldani soha semmit nem tud, de okozni annál inkább. A kelet-európai abszurd tragédia: az emberek jó része az államtól várja, hogy megoldja a problémáit, de ha az állam hozzányúl valamihez, ott csak további problémákat okoz.
A mi esetünkben konkrétan: az állam olyan adó- és egyéb közteher-viselési szabályokat hozott úgy tizenegy-két éve, hogy abba a gazdaság kilencven százaléka belerokkant volna, magyar sajtó egyáltalán nem volna, pedig állítólag közérdek fűződne a demokratikus sajtó létéhez. De hát nem csak a sajtó szűnt volna meg, gyakorlatilag nem volt olyan magyar cég néhány multin meg az államon drágán élősködő néhány bulista vállalkozáson kívül, amelyik ki bírta volna fizetni munkásai után a közterheket, és még rendes fizetést is bírt volna adni. Jogászok, könyvelők tízezrei dolgoztak a megoldáson, aztán a magyar gazdaság túlélt, reménytelen helyzetből állt talpra, és persze az állam jött, újra csavart egyet-kettőt, hol fenyegetőzött, hol kedvezményeket adott.
Ha csak az utóbbi három évet nézzük. Ez a kormány egyszer bevezette az eva néven ismert adónemet, ami nyilvánvaló nonszensz egyébként, mivel az evás vállalkozások valójában nem adót fizetnek, hanem adót kapnak, minthogy a 25 százalékos áfa helyett csak tizenöt százalékot kell fizetniük össz-vissz. Na, kitalálták az evát, milyen jó, igaz, az EU torkán megakadt, de mindegy, állampolgárok tízezreit csábították kedvezményesen adózó mikrovállalkozásokba.
Aztán közben ugyanennek a kormánynak munkaügyi minisztere és az ő hatóságai, no meg az APEH időről időre fenyegette a mikrovállalkozásokba csábítottakat, hogy jön a vizsgálat, és át lesznek minősítve munkaviszonyba, és akkor be lehet fizetni a büntetéseket meg visszamenőleg minden közterhet, és mindenki nagyot fog szívni. Közben ugyanez a kormány számlára íratott tanulmányokat, stratégiai elemzéseket, helyettes államtitkárok vették föl vállalkozói díjként a fizetésüket. (Nemrég került elő egy gyönyörű kihallgatási jegyzőkönyv, tényleg, itt már teljesen elmontipájtonosodik a történet, amely szerint az egyik miniszter bétéalapításra biztatja a Mucuskámként ismert szép román kémnőt, hogy úgy majd tudnak neki fizetni tanulmányírásért. Közben tévék, rádiók alvállalkozói szerződéseit buzerálta az Apeh. Az állam, mint adócsaló. Ilyen se sok helyen van.)
Ugyane kormánynak újabb pénzügyminisztere a saját kormánya által kiszaszerolt eva lehetőségeivel élő honfitársait ügyeskedőknek nevezte, majd újabb agymenés következett, rendezni kell a rendezetlen helyzetet (miért, rendezetlen volt a helyzet?), és kitalálták az EU-joggal valószínűleg az evához hasonlóan harmonizálhatatlan adózási rendszert, az ekhót, ami nettó kitolás az átlag proletárral, mert csak bizonyos szakmák választhatják, a kiválasztottak, de e szakmák, amelyek hosszú évek alatt ráálltak az evára, aztán jól meg is lettek fenyegetve megint, hogy jövőre már komolyan ellenőriznek, megnézik, mi a vállalkozói szerződés, mi nem.
Tehát ott ült a miniszter reggel az asztalnál, hogy ő meg szeretné oldani a problémánkat. Egyféleképpen lehetne itt bármit is oldani: ha egyszer végre legalább négy-öt éven át senki nem csinálna semmit, hagynának mindenkit a büdös francba, békén. Nem turkálna az adórendszerben több száz hivatalnok, hogy aztán sok ezer kolléga oktathasson több tízezer könyvelőt a legújabb agybajokra, nem kavarnának bele minden lehetséges jogszabályba, nem tartanának milliókat bizonytalanságban, nem kényszerítenék őket félig törvényen kívül, hogy aztán régi jó kelet-európai módszerrel bármikor fenyíthetők/zsarolhatók legyenek, de ha már félig törvényen kívül kényszerítették, akkor ne akarják az érdekeiket ellenükben is megvédeni, és pláne ne rázzák az öklüket rájuk legalább.
Ha csak négy-öt évre szüneteltetné működését a Franz Kafka Köztársaság! Nem is tudom, mi lenne akkor itt. Valószínűleg öt év alatt utolérnénk az Egyesült Államokat, tíz év múlva megindulna az első magyar magántőkés Mars-expedíció. Hogy Anettkával vagy anélkül, az most mindegy. Majd egyeztetünk vele.
