Más kérdés, hogy a V4-ek találkozóihoz már hosszú évek óta alig köthető bármilyen konkrétum - érdemi közös elhatározásokhoz a részvevők nemigen szokták a nevüket adni. Ilyen értelemben a budapesti csúcs hű maradt e fórum hagyományaihoz. Már ha ilyenekről egyáltalán komolyan beszélhetünk. Hiszen a V3, majd pedig (Csehszlovákia megszűnése után) a V4 szerepe lényegében létrejötte óta tisztázatlan; napjainkban pedig az egyik legkevésbé körvonalazott funkciójú nemzetközi szervezet földrészünkön.

Talán éppen azért, mert hogy nem is az igazán. Valami mindig közbejött, amiért nem tudott intézményesülni az együttműködés. Ez persze főképp azért alakult így, mert a tagok soha nem tudták eldönteni, mi legyen vele és belőle. Mindenkinek megvoltak a maga elképzelései, s ezek végül tulajdonképpen sehol sem találkoztak egymással. De azért az még így sem merült teljesen a feledés homályába, hogy annak idején Antall József és Göncz Árpád szorgalmazta leginkább a visegrádi együttműködés intézményi kereteinek a megszilárdítását, és többnyire Václav Klaus jelenlegi cseh államfő még kormányfőként vétózott meg minden ilyen irányú törekvést.

Valójában még ma is sokan sajnálják a régióban, hogy így történt. Ugyanígy azt is, hogy a V4 eredeti eszméiből elég kevés valósult meg - ami pedig megvalósult (mint például a legnagyobb terv: az uniós csatlakozás) az a V4-től gyakorlatilag függetlenül zajlott le. Napjainkban ezért gyakran úgy emlékezünk rá, mint egy hamvába holt közép-európai kalandra, romantikus álomra. Merthogy a "visegrádizmus" a régióban végbement rendszerváltási folyamat politikai romantikájának szülötte. Azt álmodták, hogy egy masszív regionális együttműködés a közép-európai népek történelmi kiegyezésének, egymásra találásának a motorja, szervezője lehet. Nyilvánvaló, hogy ez a folyamat - minden kátyú ellenére - azért előrehaladt a régióban. De hol vagyunk még attól, hogy elégedettek legyünk e tekintetben?

Időközben pedig az olyan fogalmak, mint például közép-európaiság vagy történelmi kiegyezés, szép csendben kikoptak; nyilván nem azért, mert meghaladottakká váltak, vagy mert teljesen megszűnt volna az itt élő népek-nemzetek egymásrautaltsága, történelmi sorsközössége. Legfeljebb ennek kollektív tudata halványodott újra el, és az lett mára nyilvánvalóbbá, hogy a régió közös sorsproblémáinak, múltban gyökerező konfliktusainak a feloldása nem közép-európai, hanem nagyrészt ennél lényegesen tágabb: összeurópai keretek között megy majd végbe. Ezen nincs mit sajnálkozni, ellenkezőleg: a térség felzárkózásának így mindenképpen nagyobbak az esélyei, mint ha alapvetően magára volna utalva. A közös uniós sors pedig remélhetőleg hosszú távon növelheti a történelmi kiegyezés esélyeit.

Ettől függetlenül persze - bármennyire európai polgároknak érezzük is már magunkat - lehet azért néha nosztalgiázni is a közép-európai eszme másfél évtizeddel ezelőtti újbóli felbukkanásán, sőt, akár még sóhajtozni is - ismételt elhalványodása miatt. Legalább olyankor, amikor egy-egy kudarcos vagy legalábbis semmitmondó V4-csúcs megint csak rádöbbent bennünket arra, hogy továbbra sincsenek nagy ívű közös közép-európai vállalkozások, és a jelekből ítélve egyhamar nem is lesznek. Ezzel szemben maszszívan tovább élnek régiónkban az elkülönült érdekek és nemzeti stratégiák. Ezért aztán sokkal inkább érezzük magunkat összeurópai polgároknak, és legfeljebb csak hébe-hóba közép-európaiaknak.