Tanárok, akik félve a megmérettetéstől, könnyebb érettségire beszélik rá tanítványaikat, és gyerekek, akik a felvételi ponthatárokat látva eszmélnek rá, hogy elveszítettek egy esélyt és egy évet. Mi több, olyan kilenc és fél hónapot is szeretnék, amely ezúttal nem választási, hanem tanítási év lenne. Amikor a politikai kampány távol tartja magát az iskolától, és a tanítási eredmények elismerése vagy azok megkérdőjelezése nem pusztán pártválasztás kérdése.

Egyáltalán, melengető érzés lenne, ha az új tanévben végre az igazán fontos dolgokról lenne szó. Akkor is, ha ezek már nyolcadik éve - elvileg - ismertek. Hogy akik ebben a tanévben végzik el a nyolcadikat, azoknak már tizennyolc éves korukig kötelező az iskolapadban ülniük. Gondolták volna? Ugye, nem? Pedig nem akármilyen változásról van szó. Eddig a rendszer nemcsak lehetővé tette, de kimondatlanul pártolta is, hogy az iskoláztatás - ritka kivételtől eltekintve - a hozott mintákat termelje újra. A társadalomba beágyazódott, szakmával, érettségivel bíró szülők gyerekeinek útja szinte természetes módon vezetett a középfokú oktatásba. Legfeljebb azon lehetett izgulni, hogy a jobb vagy a kevésbé jó reputációjú intézmény falai között találják-e meg a helyüket. A többieket pedig annak rendje és módja szerint egy idő után elengedte a rendszer. Ha szerencséjük volt, legalább szakmát szereztek valamely szakiskolában. Ha nem, képzetlenül tűntek el a segélyből élők tízezrei között.

Ennek most vége. Négy év hosszú idő, azt nem lehet alibimegoldásokkal kitölteni. S ha lehetne is, főbenjáró vétek lenne. Hiszen a regulának, a tizennyolc éves korig tartó tankötelezettségnek éppen az a lényege, hogy esélyhez juttassa, az érettségit és/vagy szakmát adó képzések felé terelje a születésüknél fogva esélyteleneket. A kérdés csak az, felkészült-e a korszakos változásra az iskolarendszer. Felkészült-e a hagyományosan mostohagyerek szakoktatás, amely az utóbbi évtizedekben életképtelen szakmák fásult továbbadójává romlott? És számolnak-e mindezzel a gimnáziumok és technikumok, amelyek gyerekhiánnyal küszködnek ugyan, de régről eredő elitista szemléletükön eddig alig-alig kényszerültek lazítani?

Félő, hogy e pillanatban nincs olyan stratégia, amely megnyugtató válaszokat adna ezekre a kérdésekre. Hiszen a sorsfordító évek álvitákkal teltek. Kötetnyi irodalma van, hogy felszabadult hangulatban vagy drillben gömbölyödik-e szebben az O betű, hány kilós iskolatáskát cipelhet a zsenge hatéves, és hány felvételi pluszpont járhat a nyelvvizsgáért. Arról viszont, hogy kamaszkorba lépett egy nemzedék, amelynek ha törik, ha szakad, még öt évig iskolásnak kell maradnia, eddig vajmi kevés szó esett. Mi lesz velük? Akiknek eddig is ez volt a sorsuk, azokon majd ezután is magántanulóvá minősítéssel, végtelenített buktatással, intézményről intézményre való tologatással "segítenek" az iskolák? Vagy mindazok, akiknek ez a dolguk, rájönnek végre, össze kell fogniuk, és segítőhálózattal, ösztöndíjak rendszerével, intézményi reformmal tesznek azért, hogy legyen értelme a tizennyolc éves korig tartó tankötelezettségnek?

Épp ebben a tanévben? - kérdezik önök, és én egyetértően bólintok. Én sem vagyok naiv. De ti, nyolcadikosok, azért vegyetek elő papírt és ceruzát. És nagyon figyeljetek.