Az ügyet kirobbantók indítékairól csak annyit, hogy Ildikó - akinek a HTMH-nál politikusaink külföldi látogatásainak szervezése volt a feladata - a vád szerint intim viszonyt ápolt két magyar kormánypárti miniszterrel (végül is ki tudja, mi kell ahhoz, hogy egy baloldali politikus Erdélyben kifütyültesse magát), férje pedig, aki nem mellékesen Tőkés Lászlóval is szembekerült, állítólag az Orbán-kormány idején Erdélybe juttatott támogatásokkal kapcsolatban bizonyító erejű dokumentumokat szivárogtatott ki a sajtónak. Mindkét szál a jobboldal érdekeltségét valószínűsíti az ügy kirobbantásában, de ha történetesen a baloldal "robbantott" is, a lényeg ugyanaz: jellemző. Mármint egy banánköztársaságra. A (mű?)balhé kül-, illetve belpolitikai vonatkozású következtetésre egyaránt lehetőséget kínál:

1. Az ellenérdekelt szolgálatok határon túli magyarokat is felhasználhatnak műveleti munkára. Ez nem meglepő, hiszen a Nemzetbiztonsági Hivatal 2004-es évkönyvében is olvashatjuk: az ellenérdekelt hírszerzők "folyamatosan és élénken érdeklődnek" a magyar politikai és gazdasági intézményrendszer működése iránt, többek között kihasználva a rendszer (iratkezelés, ki- és beléptetés, kommunikáció) "nagyvonalúságát", magyarul nemtörődömségét. Érdeklődésük nyilván olyan intézmények felé irányul, melyek az adott állam számára értékes információkhoz, adatbázisokhoz férhetnek hozzá (pl. a magyarigazolvány-nyilvántartás), illetve hatással bír a stratégiai döntésekre (pl. a HTMH, amelyet a kormány - papíron - a határon túli magyarságot érintő valamennyi fontosabb kérdésbe köteles bevonni). Miért ne érdekelné tehát a HTMH egy olyan szomszédos állam hírszerzőit, amelynek a magyar kisebbséggel való kapcsolata finoman szólva sem ideális? Megkockáztathatjuk, hogy a szélsőségesek Magyar Szigetén sem csak magyar titkosszolga hallgatta a Trianon-nótákat, bár az kétségtelen, hogy román hírszerzői igazolványt nem találtak a helyszínen.

A HTMH munkatársait beosztásuktól függő mélységű biztonsági ellenőrzésnek vetik alá, bár a kémekről nem csak innen szerezhető információ: a vízum-, az állampolgársági kérvények is az NBH-nál landolnak.

A kérdés inkább az: minek fizessünk milliárdokat a titkosszolgálatok fenntartására, mikor egy újság csak száz forintba kerül?

2. Az ügy belpolitikai vonatkozásait illetően, Szatmáriék esete is bizonyítja: a szolgálatok - ahogy a rendszerváltó országok többségében - a hatalmi harc eszközévé váltak. A parlamenti kontrolljukat megvalósító, mindig ellenzéki vezetésű nemzetbiztonsági bizottság évente többször is beszámoltatja a titkosszolgálati vezetőket "zárt" üléseken. Innen rendszerint olyan (dez)információk szivárognak ki, amelyek természetükből adódóan ellenőrizhetetlenek, az ellenkezőjüket sem nagyon lehet bizonyítani (pl. mi mást nyilatkozhat Szatmári, mint hogy "Nem vagyok kém"?), viszont a sajtó imádja őket. Hasonló koreográfia szerint szivárogtatták ki a Malév-privatizáció "kockázatait", a pénzügyminiszter állítólagos ismeretségét a vevővel.

A titkosszolgálat tehát némelykor játékszer, a sajtó dettó. Hogy mindezzel ki jár jól, az nem kérdés, de az igen, hogy meddig?