Egyikükkel sem értek egyet.

Szabados nem kevesebbet valószínűsít, mint hogy az elnök "nyíltan vagy burkoltan az ellenzéki politizálást támogatja". Kis erős iróniával fűszerezi kritikáját: a "tanuló államfőről" ír, akitől "előélete alapján nem várható el, hogy otthonosan mozogjon" az általa "nagy magabiztossággal" exponált "fajsúlyos kérdésekben". Ráadásul hatalmi törekvésekkel vádolja az új elnököt. Írásának súlyát növeli, hogy azt mint belső munkatárs, a szerkesztőség véleményét is tükröző Álláspont rovatban, vezércikként jegyzi. Bauer a tőle megszokott tisztességgel, racionalitással - és elfogultsággal - elemzi Sólyom augusztus 20-i beszédét. Főleg a határon túliak állampolgárságáról szóló kijelentések várható káros következményeire figyelmeztet.

Természetesen nem önmagában az államfővel szembeni bírálat ténye és hangneme, hanem ezek megalapozatlansága ellen van kifogásom. Tudniillik Sólyom tettei és szavai - ha korrekt módon vizsgáljuk őket - nem adnak alapot a fent idézett kijelentések és sejtetések megfogalmazásához. Ami a "tanuló államfő előéletét" illeti, annak alapján szerintem elődeinél nagyobb "otthonosság várható el" a reá váró alkotmányos szerepkör betöltésekor. Hisz mégiscsak az Alkotmánybíróság (és nem az írószövetség - bocsánat!) elnöki székéből ült át a köztársasági elnökibe. Méghozzá az első Alkotmánybíróság elnöke volt (röpke kilenc esztendeig), amelynek határozatai döntőnek bizonyultak mai közjogi berendezkedésünk - benne kitüntetetten az államfői státus - "beüzemelésekor". Mellesleg arról a közjogi berendezkedésről van szó, melynek megalkotásában Sólyom "alapító atyaként" is jelentős szerepet vitt 1989-ben, a "nemzeti kerekasztal" tárgyalásokon.

De hagyjuk ezt. Nézzük inkább a konkrét vádakat s az alátámasztásukra hivatott érveket. Szabados Krisztián rámutat: az elnök "a miniszterelnökkel való első találkozóján a gazdaság állapotáról kíván tájékozódni, de nem arról, amit kommunikálnak, hanem »ami a számok mögött van«". Ennek alapján úgy véli, "nehéz nem észrevenni Sólyom és az ellenzék kommunikációja közti hasonlóságokat". Vélekedése teljesen megalapozatlan. Elég egy pillantást vetni az elnök e tárgyban tett nyilatkozatára: "Ahhoz, hogy jól ellássam ezt a hivatalt, informáltnak kell lennem... Tudnom kell, milyen folyamatok vannak a számok mögött. Érdekel a kormányfő véleménye, hogy ő hogyan ítéli meg a gazdaság állapotát, milyen elképzelései vannak a jövőre. Ami nyilvánosan megjelenik, azt én is olvasom. Ennél többet szeretnék azonban tudni" (Népszava, augusztus 19.).

Kis Tibor az elnök külpolitikai tárgyú nyilatkozatait bírálja. Konkrétan "az USA belbiztonsági politikáját", az EU "döntési mechanizmusainak nem eléggé demokratikus" voltát illető kritikáját, valamint a "kettős állampolgárság felemlegetését". A bírálat kiindulópontja Sólyom ama kijelentése, amely szerint addig nem utazik Amerikába, míg a belépéshez ujjlenyomatot vesznek. A szerző szerint "egy jogtudósnak meglehet a véleménye Washington terrorellenes intézkedéseinek emberjogi vonatkozásairól, de egész más megítélés alá esik, ha egy megválasztott államfő erre hivatkozva helyezi kilátásba amerikai látogatásai esetleges lemondását". Kisnek ebben igaza van. Hogy mennyire, azt jelzi Bauer Sólyom melletti állásfoglalása: "Amikor az Egyesült Államokban lépésről lépésre korlátozzák a szabadságjogokat..., s világszerte defenzívába szorulnak azok, akik kitartanak a szabadságjogok mellett, nem lehet eléggé értékelni a magyar államfő e szavait. Magyarországon is vannak, akik a terrorizmus veszélyére és a nemzetközi folyamatokra hivatkozva további korlátozásokra hajlanak. Jó, ha tudják, hogy e kérdésben a köztársasági elnök ellenállásával kell számolniuk."

Ez tehát értékrend dolga: korrekt vita tárgya lehet. Kis akkor tér el a tárgytól, amikor Sólyom gesztusát a "tanuló elnök" külpolitikában való járatlanságának tudja be. Mivel mindhárom írásnak erős sugallata, hogy az elnök (bizonyos) megnyilvánulásai az ellenzék melletti s a kormánnyal szembeni állásfoglalásként értelmezhetők, meg kell néznünk, mit mondott ő az ügy kapcsán a maga külpolitikai szerepfölfogásáról. "A magyar kormány hosszú idő óta igyekszik elérni, hogy a magyar állampolgárok is vízummentesen léphessenek be az Egyesült Államokba. Biztonságpolitikai okokkal nem lehet kielégítően indokolni éppen a magyar vízumkötelezettséget. Talán az én szimbolikus és erős kijelentésem ráirányítja erre a problémára is a figyelmet... Bár a magyar kormány külpolitikáját képviselem, ezen belül tág terem van arra, milyen hangsúlyokat helyezek el. Ide most egy jó erős hangsúlyt tettem."

Kis azt kérdi, "miből gondolja az új államfő, hogy az Európai Unió döntési mechanizmusai nem elég demokratikusak" - továbbá, hogy "mihez képest". A válasz egyszerű: az idézett kijelentés közhelynek számít EU-s körökben is, minthogy a viszonyítási alapot nem a diktatórikus, hanem a bürokratikus eljárások képezik. De ne intézzük el ennyivel. Sólyom László augusztus 20-án ugyanis nagyon fontos dolgokat mondott ki az ország, a nemzet és Európa vonatkozásában - ezeréves történelmi távlatba helyezve. (Szerény véleményem szerint a legjobb államfői beszéd volt a Magyar Köztársaság 15 éves fönnállása óta.) "Szent István legnagyobb tette nem az volt, hogy megalapította a magyar királyságot, és... ezzel Európához csatolt minket. Ezt az ő korában sokan megtették... Az ő igazi nagysága abban rejlik, hogy szuverén módon határozta meg Magyarország helyét az akkori világban... Tekintsük példának azt az öntudatot, azt az önbecsülést, ahogy István fellépett Európában. Nem tett hűségesküt a német-római császárnak... De nem lett vazallusa Szent Péternek sem, a pápa hatalmát csakis a lelki dolgokban volt hajlandó elismerni."

Ennél a mondatnál álljunk meg egy szóra, s tegyünk mellé még egyet. Az utóbbit a Magyar Hírlap kérdésére ("Érezhető lesz keresztény hite a munkában?") felelve fogalmazta meg az elnök: "Külsőségekben semmiképpen nem; ez nem a nyilvánosságra tartozik." Tegyük föl a kérdést: az államfő fölfogása és magatartása vajon a pápához politikusként viszonyuló kormányfőkéhez (a kézcsókot mellőző katolikus vallásúéhoz, illetve a kritikával élő szocialistáéhoz) vagy a templomokban szónokló (értékvilágát tekintve nehezen azonosítható) ellenzéki vezéréhez áll-e közelebb?

Nézzük tovább: "Ezt a függetlenséget István úgy őrizte meg, hogy közben bekapcsolta Magyarországot Európa teljes gazdasági és kulturális vérkeringésébe." (Ez fölöslegessé teszi Bauer intelmét: egy országnál az számít, "hogy intézményeinek viselkedése összhangban áll-e az Európában elfogadott normákkal".) "Az új helyzetben is érvényes István tanítása - folytatja Sólyom -: a szuverén helymeghatározás, az öntudat és az önbecsülés. Ne úgy tekintsünk az Európai Unióra, mint egy távoli hatalomra, ahol jól-rosszul megértik a problémáinkat, aztán ha szerencsénk van, javunkra döntenek, és támogatást adnak. Legyünk tudatában annak, hogy európai mércével mérve középhatalom vagyunk. Van beleszólásunk abba, mi történik az unióban." Ezen a ponton ismét a hivatalban lévő miniszterelnökre hivatkozom. Elsősorban azok figyelmébe ajánlom a mondatait, akik az elnök fenti kijelentésében valami letűnt és veszélyes jobboldaliság dohát szimatolják. Gyurcsány a következőt mondta kormányprogramot ismertető parlamenti beszédében: "Ideje elfelejteni, hogy Magyarország kis ország. Nem az, hiszen a világ egyik legnagyobb közösségének, az Európai Uniónak... teljes jogú tagja. Az Európai Parlamentben 24 magyar képviselő érvényesíti európai, így nemzeti érdekeinket."

A legkritikusabb kérdés a határon túli magyaroké. Bauer szerint az elnök nem veszi figyelembe, hogy az unióban a kisebbségi magyarok érdekvédelmét "függővé tették azon ország hatóságainak egyetértésétől, ahol a kisebbségiek élnek". Úgy véli, Sólyom "alkotmányjogászi és elnöki tekintélyével olyan megoldás mellett szól, ami csak békétlenséget szül a szomszédokkal". Szerintem azok fogalmazhatnak meg ilyen aggályokat, akik nem hallották - nem akarták meghallani? - az államfő alábbi mondatait: "Megoldást kell találnunk, annak tudatában, hogy ez nem puszta jogi kérdés, hanem politikai is... Mit tudunk mi... szomszédainkról? És fájdalmas megkérdezni: mit tudunk az ott élő magyarságról? Pedig puszta érzelmi alapon könnyen tévútra jutunk. Meg kell ismerni szomszédainkat, az ottani magyarokat ahhoz, hogy békességes megoldást találjunk. Így tudjuk csak belátni, mi az, ami... jogosan sértheti az ottani népek érzékenységét, és mi az, ahol nem engedhetünk a magunk igazából."

Ez felelős és világos beszéd. Aki ebből a december 5-i Orbán-, Patrubány-, Thürmer-, Tőkés-féle politikai platform melletti szándékolt vagy akaratlan kiállást olvas ki (mint Kis, Bauer és maga Tőkés!), az - minimum - téved. Az ő kedvükért idézek még két részletet Sólyom idevágó nyilatkozataiból: "Ez... legalább annyira politikai kérdés, mint jogi, amit a szomszéd államokkal is rendezni kell. Ehhez hosszú politikai és szakmai egyeztetések szükségesek és nagyon alapos szakmai hatástanulmányok, hogy pontosan lássuk a következményeket" (Népszava, aug. 9.). "Mindent el fogok követni, hogy a problémakört kiszabadítsam a pártpolitika kontextusából" (Magyar Nemzet, aug. 4.).

Kis ezt írja: "Miután annak idején megismerkedtünk a lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének fogalmával, Sólyom László pár hetes elnöki működése nyomán az ország a lélekben 15 millió magyar államfője kifejezést ízlelgeti." Szerinte "ilyen igény az elődeivel kapcsolatban nem merült fel komoly formában". Nem tudom, menynyire vehető komolyan, de az Alkotmányban [6. § (3)] ezt olvasom: "A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért." Szerintem ennek felelt meg Antall József fent (ironikusan és csonkán) idézett kijelentése. Továbbá Gyurcsány Ferenc (fent sehogy sem idézett) azon kijelentése is, mely szerint "tízmillió magyar nevében, de tizenötmillió érdekében" akar kormányozni. Ugyanez áll "15 millió magyar elnökére", még akkor is, ha ez (némi félreértés folyományaként) Tőkés Lászlótól ered.

Az új államfőt ért legsúlyosabb kritikát szintén Kis Tibor fogalmazta meg. Szerinte Sólyom - elődeivel ellentétben - "önálló hatalmi centrumként" akarja működtetni az elnöki hivatalt. Az elődöket (különösen az első elnök első kormányzati ciklusbeli törekvéseit) most hagyjuk. Figyeljünk csupán az új elnök szavaira: "A rendszerváltáskor a parlament olyan alkotmányt szavazott meg, a rendszerváltó erők még a kerekasztal-tárgyalásokon olyan elnöki jogkört hoztak létre, ami meglehetősen szűk. Ezt az Alkotmánybíróság a 90-es évek elején pontosította 3 nagy ítéletben is, amelyeknek én voltam az előadója. Tehát pontosan tudom, hogy ki akartam azt zárni, hogy az elnök jogilag átcsúszhasson egy elnöki rendszer felé. Tartsuk azt, hogy a parlament... és a kormány... a közügyekért felelős..." (MTV, Az Este, aug. 4.). Sólyom itt is világosan beszél - mi se játsszunk hát a szavakkal! A hatalom: kötelezően végrehajtandó (kikényszeríthető) döntésekre szóló jogosítvány. Ő viszont ezt mondja: "az elnök mint szuverén személyiség a szimbolikus politizálásban, a morális elvek megfogalmazásában tud megnyilvánulni... Én pozitív üzeneteket szeretnék közvetíteni. Optimistább képem van az országról, derűlátóbban ítélem meg lehetőségeinket, mint a negatívumokba süllyedt pártpolitika..., feltett szándékom, hogy a köztársasági elnöki tekintéllyel változtatok az ország közállapotain" (Népszava, augusztus 19.).

Az új elnök szavai és tettei közt nincs ellentmondás. Minden megnyilvánulása jelzi: a legmesszebbmenőkig ragaszkodik az alkotmány írott és íratlan szabályaihoz, státusa közjogi kereteihez. (Azért nem volt beiktatási ceremónia, mert az alkotmány nem ismer ilyen fogalmat.) Ebben határozottabb és tudatosabb lesz Göncznél és Mádlnál. Az is nyilvánvaló, hogy személyisége teljes intellektuális és morális erejével ki fogja tölteni a rendelkezésére álló közjogi kereteket. Sokkal inkább, mint elődei.

Az elnök letette névjegyét.

A Magyar Köztársaság polgárai bizalommal és várakozással tekinthetnek rá.