A saját nevével fémjelzett kiáltványt ráadásul afféle ugródeszkának tekinti: belőle - ígéri - tizenöt évre előretekintő kulturális stratégia nő ki még az idén. (Hogy miért éppen tizenöt éves? Gondolom, mert ennyi idő telt el a rendszerváltás óta - újabb tizenöt év alatt akár rendbe is jöhet, ami félresiklott.)

A kiáltvány lényegét tekintve inkább vízió. Nélkülözi a konkrétumokat, viszont pontosan kikövetkeztethető belőle, mik a szerző világlátásának vezérlő elvei. Esetünkben ez az őszinte szabadelvű hevület: a megingathatatlan hit, hogy a kultúra nem szűk elitkultúra, hanem a hétköznapi élet minden szegmensét átitató közkultúra, s hogy a szabad kulturális cselekvés, a műveltséghez való minél szélesebb körű hozzáférés minden állampolgár elidegeníthetetlen joga. Közhely? Bizonyos értelemben igen. De kétségtelen, hogy a rendszerváltás utáni tizenöt év olykor háborús hangulatú, gyakran szimbolikus nagyot akarással terhelt kultúrpolitikája után azt sem árt leszögezni, ami magától értetődő.

Az igyekezet azért is tökéletesen érthető, mert Bozóki, aki a választások előtt egy évvel vette át a stafétabotot, már betanulási ideje alatt is mélyet meríthetett a miniszterkedés mindennapjaiból. Miközben már első megnyilatkozásaiból is világos volt, hogy őt elsősorban a hosszú távú folyamatok befolyásolásának lehetőségei érdeklik, olyan meccsekbe futott bele, amelyekben nem a stratégiáé, hanem a piszkos kis taktikáké a főszerep. Közben talán észre sem vette, hogy a "maradványképzés" névvel illetett pénzelvonás kormányzati kommunikációjában őt tolják előtérbe. Ő lett a kabinet arca, aki igyekezett úgy tenni, mintha adminisztratív kérdés lenne, hogy az intézmények most, vagy jövőre kapják-e meg a költségvetésükben szereplő tíz- és százmilliókat. Annak ellenére, hogy ezúttal világossá vált: a panaszkodó vezetők most nem a kötelező kincstári pesszimizmustól hajtva búsonganak. Most valóban villanyleoltás és elbocsátáshullám jön, elmaradnak a programok, szakmai feladataikat nyesik vissza a közintézmények.

Ebben a helyzetben már-már cinikusnak hat a kiáltvány azon mondata, hogy "de most rugaszkodjunk el a hétköznapok szorító gondjaitól, a könyvtárak fűtési számláitól, az olykor elkeserítő kulturális fogyasztási statisztikáktól!" Rugaszkodjunk, és próbáljunk meg választ adni arra, hogy ebben a helyzetben, amikor a kultúra tradicionális intézményei épp a hét krajcárt keresik, ugyan mi lehet a kulturális demokrácia szilárd fundamentuma? Nem könnyű kérdés. Hiszen kimondani ugyan egyszerű, hogy erősítsük meg a kultúra helyi bástyáit, ösztönözzük a kisközösségek értékválasztását, érjük el, hogy a nagy, közös adatbázisok mindenki számára, az interneten át is hozzáférhetőek legyenek. A bökkenő itt jön - nevezetesen, hogy miből. (Tudják például, mennyibe kerülne a Széchényi Könyvtár állományának digitalizálása? Tízmilliárd forintba.)

Mindent egybevéve a jelen helyzetben talán célszerű lenne a legföldhözragadtabb kérdésekkel foglalkozni. S míg legyűretnek az égető, napi gondok, kicsit háttérbe tolni a tizenöt éves stratégia ügyét. Ha égető szükség lenne valami ilyesmire, még mindig elő lehet kapni a legutóbbit. Tudják, a Hiller-félét. Azt, amelyik alig egy éve készült el.