Irakban napi átlagban hetven fegyveres akció történik az új rezsim vagy valamelyik belső ellenfél ellen, Afganisztánban tálib ellenpartizánok fenyegetőznek, hogy szét fogják lőni a jövő hónap közepére tervezett választásokat. Izrael meg akarja tartani a Gáza-Egyiptom határ ellenőrzését, amit a palesztinok nagyon rossz néven vesznek, azt meg főleg, hogy kilencezerrel nőtt a ciszjordániai zsidó telepesek száma. A kivonulás egyre inkább átvonulásnak tűnik - kesergett egy palesztin nyilatkozó. Az amerikai elnök különben azért telefonált az iraki síita vezetőnek, hogy rávegye: ugyan engedjen már egy kicsit a volt szaddámistáknak, ha ez az ára, hogy legyen új iraki alkotmány. Abból meg demokrácia, vagy mi.

Vagy mi is? A fenti bekezdésben egyetlen délután híreinek pici, ám bozontos csokra van, kibogozni reménytelen, na de: legalább értelme van? Vajon kimondható-e, hogy az iszlám világ válsággócaiban van remény az enyhülésre? (És akkor még Kasmír, Egyiptom, Szaúd-Arábia, Algéria, Nyugat-Szahara meg az iráni atom stb. nem is került szóba.) Van-e remény muzulmán demokráciára, s vele esély társadalmi és szociális fejlődésre majdnem ötven állam egymilliárd embere számára? Vagy ez az egész Irak meg Afganisztán meg Palesztina nem is erről szól, hanem pénzről, olajról meg hatalomról? Netán arról, hogy a "fejlett" Nyugat végképp a maga képére szántsa át az iszlám kertjét, modernizálás ürügyén végképp maga alá gyűrve?

Az iménti bekezdés már nemcsak publicisztikai, hanem terrorizmus-vizsgálódási szakkérdés is. A merénylők háborúja e kérdésekre kínál sajátos "választ". Abból a hiszemből táplálkozik, hogy minden arab és iszlám bajnak külső ellenség az oka (ami a brit, a francia, az orosz és az amerikai, majd az izraeli történelmet iszlám szemszögből vizsgálva igaz is: sok súlyos konfliktusnak a Nyugat az oka). Bármennyire nem mentség a terrorizmusra az arab és iszlám világ semmilyen nyomorúsága, nyilvánvaló: látható távlat nélkül az iszlám "fekete kéz" nem lefogható (ahogy Európában is csak a fejlődés vetett véget az anarcho-terrorizmusnak, és nem is olyan régen).

Szóval: van-e most hihető távlat? Milyen hatalom, uralom lesz Irakban és Afganisztánban, a csírázó palesztinai arab államban? Milyen betűk kerülnek a krácia elé: demo-, teo-, klepto-, büro-? A létező arab és iszlám rendszerekben most váltakozó elegyben, de mindenütt sokkal jobban jelen vannak a világi és vallási diktátorok hatalmai, mint a népé. Azt hinnénk, hogy az érintett népek legalább egy kicsit örülnek annak, hogy az angolszászok most éppen demokratizálni erőltetik őket. De nem, még nem legalábbis. Mert - egyelőre - inkább attól tartanak, hogy (például) Irakban és Afganisztánban amerikrácia lesz, Washingtonból működtetett rezsim, arab Palesztina pedig nem lesz más, mint egy Izraelnek kiszolgáltatott minibáb.

Tegyük föl, sikerül berendezni az új Irakot és Afganisztánt, drágán megfizetve, de mégis. Mennyi gond és viszály megoldódna, és kiderülne, hogy az iszlám világban is lehet demokratikus piacgazdaságokat üzemeltetni. De vajon mindenki őszintén örülne az angolszászok eme diadalának? Hiszen máris "túlhatalmuk van", kesereg egy szíriai elemző. Sőt, a nyugati civilizáció egy része, főleg a francia, is tart attól, hogy az iraki, afganisztáni siker, ha lesz, túlterjedhet az iszlám világon. Hogy ez miért nem okozna őszinte örömöt? Mon Dieu, hát akkor globalizálódhat az amerikrácia!