Elég az hozzá: a júliusi, poznani Eb-n hatodik Kammerer Zoltán, Storcz Botond, Vereckei Ákos, Horváth Gábor alkotta egység - a csütörtöki előfutam szolidabb produkciója után - fölmérte: a továbbjutást érő első három hely megszerzésére nincs esély, ugyanakkor az úgynevezett B döntős szereplés részint "ciki" lenne, részint gátolná a párosban és egyesben érdekeltek (Kammerer, Vereckei) előmenetelét. Konkrétan: tudatosan feladva a küzdelmet a kiesést jelentő utolsó pozíciót "szerezte meg" futamában; például tizennégy másodperccel maradt el a (khm) brazil, s huszonkettővel a győztes német kvartettől.

Mit lehet ilyenkor mondani? Semmit.

Legalábbis a gyorsértékelésre vonatkozó érdeklődést a vezérevezős Kammerer, továbbá Vereckei azzal hárította el, hogy mindenekelőtt soron következő feladatukra koncentrálnának, emellett megegyeztek a "no commentben". Ezzel együtt utóbbi annyit megjegyzett, hogy azért sem beszélnek, mert amit mondanának, azt esetleg "kiforgatnák", majd - sokat sejtetően és szomorúan - rögzítette: "Kár, hogy idáig fajultak a dolgok."

S bár Horváth az MTI megkeresésére ugyancsak tartotta magát a megállapodáshoz, gondolatait a szövetség kommunikációs irodája közzétette (rövidített változat): "Valószínűleg ez volt az utolsó közös fellépésünk. Az egység most is megvolt közöttünk, mert közösen döntöttünk úgy, hogy így versenyzünk pénteken. Az volt a terv, hogy jövőre, a szegedi világbajnokságon szép eredménnyel búcsúzunk; utólag okosabb az ember, talán jobban jártunk volna, ha kihagyjuk ezt az évet, motiváltabban, nagyobb lendülettel tudtuk volna kezdeni a felkészülést Szegedre."

Angyal Zoltán szövetségi kapitányban vegyes érzések kavarognak, ám azt előrebocsátotta: a világért sem bántaná őket.

- A legjobban nem az eredményt sajnálom, mert az, bármilyen furcsán is hangzik, egy ilyen sikeres csapatnál belefér; az fáj, hogy ennek a négyesnek így lett vége - említette Angyal. - Ha racionálisan közelítem meg a történteket, azt mondom, hogy a tagok nagyon jól érezték: kitehetik itt a szívüket, lelküket, akkor sem érnek el semmit, mert pillanatnyilag nem képesek rá. Hogy miért nem, azt nyilván nem lehet egy-két mondatban elintézni. Az kétségtelen, hogy bár hét év alatt megéltek sok jót és rosszat, visszakapaszkodtak már nagyon mélyről, most nem tudták felpörgetni magukat. Ezen túl feltehetően az sem az összhangot erősítette, hogy Ákos a múlt évi, athéni olimpia óta különvált: Séra Miklóssal dolgozott tovább, miközben a többiek maradtak Sári Nándornál.

Ez eddig mind rendben, reflektáltunk, ám az ember "akkor is" csodálkozik: miképpen lehetséges, hogy sportemberek, ráadásul címeres mezben, nem "szakadnak meg"? S egyáltalán: lesz-e ennek konzekvenciája?

- Az előbb racionális szempontokat hoztam föl, most itt az érzelmi rész: ilyet valóban nem szabad csinálni, s a vb után értékelni kell a történteket.

Egyelőre tehát ennyi (meg annyi, hogy az ötszázas futamokból valamennyi magyar egység bejutott a holnapi döntőbe), s hát konklúzióilag rögzítsük azt: soha nem árt óvatosnak lenni. Hogy ez közhely? Az. Ellenben csütörtökön az alábbi meghívót kaptuk a szövetségtől: "...ezúton tisztelettel meghívjuk a 35. síkvízi kajak-kenu világbajnokságon eredményesen szereplő magyar versenyzők köszöntésére."

Ugye, ugye, bármi megtörténhet.

Azért a kísérõ motoros elõtt...