Minden korábbihoz képest szabálytalan körülmények között, két okból is. Egy: a hetvenes és a nyolcvanas évek két nagy "olajsokkját" a Kőolaj-exportáló Országok Szervezete (OPEC) idézte elő, tudatos és politikailag erősen motivált kartell-árpolitikával. Ma az OPEC gyakorlatilag nem árszabályozó (és stabilizáló) tényező. Kettő: mind a két árfelhajtás a kínálat szűkösségére (a termelés tudatos visszafogására) épített. Ma olajfronton kínálati piac van, semmi sem hiányzik. Sem a nyers, sem a feldolgozott termék (benzin, kerozin, fűtőolaj stb.).

Akkor tehát miért? Erre az egy kérdésre senkinek nincs megbízható válasza. Hivatkozások persze vannak. Újabban jobbára szezonális/időleges szempontokra mutatnak rá, mint amilyen az amerikai szabadságolási időszak meredeken növekedő benzinigénye ("mindenki úton van"), az olajfinomító-kapacitások kihagyása és természeti veszélyeztetettsége (Amerikában legalábbis), a tartalékok alacsony volta. A nem szezonális szempontok között szerepel a nagy kőolajtermelők helyzetének bizonytalansága, különös tekintettel a terrorfenyegetett Szaúd-Arábiára, Irakra; az Iránnal kialakult nukleáris konfliktusra. Szó, mi szó, a világ tele van bizonytalansággal. Hajlok afelé, hogy minden olajimportőr a kereskedők nagyon nagynak érzett kockázatáért (mármint nem azért, hogy nem tudja eladni az olaját, hanem azért, hogy nem jut eléghez) fizet hovatovább eszelős prémiumot. De vannak "nyomósabb", egyáltalán nem szezonális, átmeneti szempontok. Itt kettőt említenék. Az egyik, hogy nem is olyan régen, a kilencvenes évek ázsiai válsága idején az olajár olyan nyomott volt (tíz dollár körüli!), hogy a beruházók kevés hajlandóságot éreztek új mezők feltárására és finomítókapacitások építésére költeni a pénzüket. Ma persze megint költenek, de ennek a hatása csak fél évtized múltán érződik majd. A másik, a leglényegesebb, a világgazdaság leggyorsabban fejlődő szegmenseinek (élükön persze Kínával, de Indiával is) fokozódó energiaéhsége. Igaz ugyan, hogy az Európai Unióban a legfejlettebb országok növekedési rátája két százalék alatt van (vagy lesz, mint újabban a britekét jövendölik), de ettől még a világgazdaság egésze tavaly öt százalékkal gyarapodott, ezen belül a harmadik legerősebbnek elkönyvelt Kínáé csaknem tízzel! Ezzel kell/kéne a kőolaj-kitermelésnek és -finomításnak lépést tartania.

Mint említettem, nincs olyan jel, hogy ne tudna, csak kockázatok vannak - mértéken felüli kockázatok. Ennek - nevezhető ez akár spekulációnak is - az árát fizetjük meg. Az ár egyébként, ellentétben a közhittel, nem rettenetes. A nyolcvanas évek elején az olaj hordójáért - folyó árakon számolva, a mai ár inflációtartalmát az egyenletből kivonva - reálisan úgy kilencven dollárt kellett fizetni. Rettenetes. (A magyar gazdaságot ez nyugati késztermékimport-vonalon roppantotta össze, noha mi akkortájt a világpiaci ár feléért, harmadáért kaptuk a szovjet olajat.) A fejlettek mégis leküzdötték a hatásait. Most is ez fog történni.

További számolgatás helyett inkább perspektívát rajzolnék. A világnak az a fele (bennünket is ideértve), amelyik egyre növekvő hozzáadott értéket tartalmazó késztermékekkel van jelen (döntően) a piacon, soha nem gyűrhető le. Évtizedekre visszanézve mindig a nyersanyagtermelők veszítettek. Az olaj nem drágult, hanem olcsóbbodott. Ugyanez történt a fémekkel is például. Nincs olyan jövő, hogy az olajtermelők térdre kényszeríthetnék, tartós válságba taszíthatnák a fejlett ipari országokat. A nap végén az fog kiderülni, hogy a fejlettek találékonysága (például az alternatív energiaforrások föllelésében, az energiatakarékos technológiák kimunkálásában) mindig úrrá lesz az olyan kríziseken, amelyek fejlődésüket visszavethetnék. Szó, mi szó, az energiaigényes ágazatok időlegesen bajba kerülhetnek. Visszafoghatják a termelésüket, munkahelyek szűnhetnek meg. Az autósok meg folyvást káromkodhatnak az emelkedő benzinár miatt - holott "abban" az árban soha nem csupán a kőolaj ára, hanem az állami adók változatos csokra a perdöntő. De egészében véve, történelmi kifutásban nem elképzelhető, hogy a monokultúrás nyersanyagtermelők akarata érvényesüljön. Mindazonáltal érdekes elgondolni, mi lesz akkor, ha Kínában ugyanannyi személygépkocsi fut majd, mint az Egyesült Államokban, s ott is beüt a "driving season", tehát az a szabadságolási idő, amikor mindenki autóba ül, pihenni megy, kirándul. Bírni fogja ezt a világ benzinnel? A válasz az, hogy igen, de kis kiegészítéssel. Akkortájt már nem benzinmotorok hajtják majd a kocsikat.