Nem lenne méltó az elnökhöz, aki azok közé tartozik, akik az elmúlt másfél évtizedben a legnagyobb részt vállalták a demokratikus köztársaság felépítéséből, ha udvariasan hallgatnánk vagy tisztelettudóan bólogatnánk ahelyett, hogy komolyan megvitatnánk az elhangzottakat.

A beszéd három fontos mondatán kell okvetlenül eltűnődnünk. A legnagyobb figyelmet az a mondata keltette, miszerint "európai mércével mérve középhatalom vagyunk". Az elnök értelmezte is mondatát: új egyensúlyt szorgalmazott az alkalmazkodás és a saját kezdeményezések között. Ennek lehetőségét alá is támasztják az elmúlt időszak tapasztalatai. Gondoljunk csak arra, hogy milyen szerepet játszott az akkori magyar miniszterelnök az iraki háború előkészítésében a nyolcak leveléhez való csatlakozással. Vagy arra, hogy sikerült az európai alkotmányszerződésbe fölvétetni a kisebbségi jogokat. A rosszban is és a jóban is tevékeny részt vállalhat a magyar politika. A középhatalmi pozícióra vonatkozó elnöki mondat értelmét mindamellett a beszéd másik két fontos gondolatával összefüggésben tudjuk csak jól megítélni.

Az összefüggést maga az elnök tette világossá, amikor a határon túli magyarok ügyére tért rá: "Az ő magyar állampolgárságuk fájdalmasan félresiklott, és ez nem maradhat így." Ezzel a magyar politikai életet súlyosan megosztó kérdések egyikében foglalt állást. Magáévá tette azt a felfogást, mely szerint a határon túl élő magyarok helyzetében a magyar állampolgárság megadásával kell a változást elérni. Ez pedig korántsem magától értetődő. Ott, ahol Nyugat-Európában megvalósult a kisebbségek emancipációja, ennek nem az anyaország által nyújtott állampolgárság volt az útja: sem a dél-tiroli németajkúaknak nincs osztrák vagy német állampolgárságuk, sem a finnországi svédeknek svéd útlevelük. Az unió régi tagállamaiban az ilyesmi fel sem merül. A rendszerváltás első két kormánya sem ezen az úton, hanem a kisebbségi intézményrendszer építéséhez nyújtott anyagi, politikai támogatással és a szomszéd országok kormányaival kötött megállapodásokkal járult hozzá a kisebbségi magyarság emancipációjához. Szemlátomást az elnök is tudatában van ennek, de alkotmányjogászi tekintélyére támaszkodva arra hivatkozik, hogy "a jogban is vannak találmányok, vannak nagy felfedezések", és "máris léteznek olyan jogi újdonságok, amelyek arra figyelemmel is születtek, hogy a magyarság határokkal van szétszabdalva. Például ilyenek az anyaország jogai határon túli nemzetrészei azonosságának fönntartásában, amely máris a nemzetközi elismerés útján van." Alighanem a velencei bizottságnak a magyar státustörvény kapcsán készült jelentésére utalt, melyben elvben elismerték a kisebbségek anyaországának jogait a kisebbségben élők támogatására, csakhogy azt a legtöbb vonatkozásban függővé tették azon ország hatóságainak egyetértésétől, ahol a kisebbségiek élnek. Ezen az alapon utasították el az európai intézmények a Fidesz-kormány státustörvényét. Abba sem mentek bele, hogy a kormányváltás után csak kozmetikai változtatásokat tegyenek rajta (noha a Külügyminisztérium 2002. decemberi tervezete még erre irányult), hanem rákényszerítették a Medgyessy-kormányt a törvény gyökeres átalakítására. Tudjuk azt is, hogy a szlovák kormány, mely annak idején a státustörvénnyel szemben a románnál is keményebb ellenállást tanúsított, magyar nemzetiségű polgárainak alanyi jogú magyar állampolgárságát is elutasítja. A letelepedés nélküli kettős állampolgárság törvénybe iktatása tehát ahhoz hasonló nemzetközi konfliktusba sodorná az országot, mint amit a státustörvénynyel kapcsolatban éltünk át.

A cél nyilvánvalóan a kisebbségben élő magyarok nyelvi és kulturális jogainak védelme, a kollektív jogok nemzetközi elfogadtatása. Ezt az alapszerződések megkötésével és az európai alkotmányszerződésbe beiktatott kiegészítéssel érte el a magyar külpolitika (az Antall-, a Horn- és a Medgyessy-kormány idején). Ahhoz viszont nem lehet elnyerni legfontosabb szomszédaink egyetértését, hogy a kisebbségi helyzetet az anyaállamhoz fűződő személyenkénti kapcsolat révén kezeljük. Enélkül pedig az európai elfogadtatásra sincs esély. A köztársasági elnök a kettős állampolgárság kapcsán alkotmányjogászi és elnöki tekintélyével olyan megoldás mellett szól, ami csak békétlenséget szül a szomszédokkal.

Az elnök e második mondatát a tartalmán túl vitathatóvá teszi az a körülmény is, hogy a kettős állampolgárság gondolatával a népszavazáson a választópolgárok többsége nem tudott azonosulni, továbbá hogy a magyar jobboldal pedig - melynek vezető pártja őt tisztségébe jelölte - ennek kapcsán hazaárulózza le politikai vetélytársait.

Nemcsak a kisebbségi kérdéssel foglalkozott az elnök a magyar önbecsülésnek a beszéden végigvonuló eszméje jegyében, hanem az emberi jogok mellett is látványosan kiállt. Harmadik fontos mondata szerint a terrorizmus elleni fellépés "...nem vezethet arra, hogy a szabadságjogokat a szükségesnél nagyobb mértékben korlátozzák." Amikor az Egyesült Államokban lépésről lépésre korlátozzák a szabadságjogokat, amikor hasonló irányban halad Anglia, s világszerte defenzívába szorulnak azok, akik kitartanak a szabadságjogok mellett, nem lehet eléggé értékelni a magyar államfő e szavait. Magyarországon is vannak, akik a terrorizmus veszélyére és a nemzetközi folyamatokra hivatkozva további korlátozásokra hajlanak. Jó, ha tudják, hogy e kérdésben a köztársasági elnök ellenállásával kell számolniuk.

A három elnöki mondat közül tehát mélyen egyetértek a harmadikkal, és vitám van a másodikkal. Mi következik ebből az elsőre nézve, miszerint Magyarország középhatalom? Vajon útbaigazít-e bennünket ez a mondat, amikor a szabadságjogok védelmével, illetve a magyar kisebbségek emancipációjával kapcsolatos teendőkről gondolkodunk? Attól tartok, hogy nem. Abban a kérdésben, hogy miként védhetjük meg jogainkat, miközben elismerjük a terrorizmus elleni nemzetközi fellépés szükségességét, minden szabad országban szembekerül egymással a rendpárti és a szabadságvédő álláspont. Amikor a demokratikus országok ilyen korszakos dilemmákkal kerülnek szembe, akkor a közös megoldás keresésében nem az országok mérete számít. Érdemes felidézni, milyen szerepe lehetett a skandináv vagy a Benelux országoknak az elmúlt évtizedekben a jóléti rendszer vagy az emberi jogvédelem nemzetközi normáinak kialakításában, noha a svédek vagy a hollandok nem tették fel maguknak a kérdést, hogy ők kis ország vagy középhatalom. Nekünk sem érdemes.

Ami pedig a kisebbségi magyarok jogainak védelmét illeti, a tapasztalatok szerint az országméret jelentősége ebben is csekély. Oroszország például vajmi keveset tudott tenni a balti országokban élő kisebbségi oroszok szégyenletes jogfosztása ellen, mivel a nemzetközi közösség más okokból ettől függetlenül demokratikus országokként fogadta be a kis balti államokat. A nálunk kisebb Szlovákia a státustörvény ügyében eredményesebben képviselte a maga álláspontját, mint a magyar kormányok. Nem az ország mérete számít, hanem az, hogy intézményeinek viselkedése összhangban áll-e az Európában elfogadott normákkal. Meciarral szemben Hornt tekintették szalonképesnek, Orbánnal szemben viszont Dzurindát. A középhatalom kifejezés használata elfeledtetheti ezt a tapasztalatot, s ezért talán jobb lenne tartózkodni tőle.

A szerző az SZDSZ országgyűlési képviselője volt 1994-2002 között.