A hazai ifjúsági klubhálózat a nyolcvanas években élte fénykorát, akkor négyezret tartottak nyilván - ezeket a tanácsok tartották fenn, és céljuk az volt, hogy megfelelő irányba tereljék a fiatalokat. A rendszerváltás, majd a szórakoztatás terén megjelenő egyre nagyobb konkurencia következménye az ifjúsági klubok számának radikális csökkenése lett - az akkori Ifjúsági és Sportminisztérium felkérésére 2002-ben a Nemzeti Ifjúságkutató Intézet (NII) által végzett kutatás adatai szerint 1997-ben 2500 ilyen klubot tartottak nyilván. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma legfrissebb adatai szerint összesen 620 működik. Nagyné Varga Melinda, az NKÖM közművelődési főosztályának vezetője hozzátette: tapasztalataik szerint egyre több, korábban más funkciót betöltő épületet civil kezdeményezésre ifjúsági klubbá alakítanak át.

Nem biztos persze, hogy a két utolsó adatot össze lehet hasonlítani, hiszen az sincs egyértelműen meghatározva, hogy mi számít ifjúsági klubnak. Az NII és az NKÖM adataiban egyaránt a fiataloknak szóló programok túlsúlya határozta meg, mi számít ifjúsági klubnak.

Az mindenesetre tény, hogy a meglévő ifjúsági klubok látnak fantáziát a fejlesztésekben: 35-en jelentkeztek a Közkincs programban meghirdetett pályázatra, amelyen húszmillió forintos kedvezményes hitelt lehet kapni a már meglévő és újonnan kialakítandó zenei klubok infrastruktúrájának korszerűsítésére, próbatermek kialakítására. Bár a feldolgozás még tart, Varga Melinda annyit már el tudott mondani, hogy az ország minden tájáról érkeztek pályázatok, még 466 fős kistelepülésről is. Sőt olyan, nagyjából ezerlakosú falu is pályázott, ahol a művelődési házban most terveznek egy ifjúsági klubot kialakítani, mert a lakosság egyharmada fiatal, és szeretnék, ha ott is maradnának. Valószínűleg ebben az utolsó félmondatban rejlik a települések lelkesedésének leggyakoribb oka, hiszen sok helyen nincs lehetőség a szórakozásra, a fiatalok ezért is költöznek el. A pályázók nagy része a művelődési házat, ifjúsági klubot fenntartó önkormányzat, de akadtak egyetemi klubok, sőt magánvállalkozók is.

A pályázók túlnyomó része fény- és hangtechnikai felszerelésre, hangszigetelésre, felújításra kért pénzt. Kéréseik realitását látszik alátámasztani a már említett NII-kutatás. E szerint például az épületek több mint a felét (2002-höz képest) tíz évnél régebben újították fel, az infrastruktúra, a technikai felszerelés elavult vagy hiányzik, a házak egyharmadában 2002-ben nem volt a látogatók számára hozzáférhető számítógép, kilencven százalékuknak nincs autója vagy kisbusza (ezzel megoldható lenne például a vendégművészek közlekedése).

Az NII-kutatásból az is kiderült, hogy a legtöbb ilyen intézmény, különösen a kistelepüléseken, az önkormányzati támogatás mellett különböző kirakodó-, használtruha-vásárok, rendezvények bevételéből tartja fenn magát. Ez azonban nem elég: többségük legnagyobb gondja a pénz és a felszerelés hiánya, ami miatt nehéz az ifjúság igényeinek megfelelő programokat szervezni.

Így már nem olyan meglepő, hogy népszerű volt a hitelpályázat és az élőzenei koncerteket szervező vidéki klubok működési támogatására meghirdetett program. Ez utóbbi első fordulójában a kluboknak regisztrálniuk kellett. Ezt 166-an tették meg, ezek közül 48 művelődési központban működő ifjúsági klub, kilenc egyetemi és főiskolai klub, 26 pedig egyesület és alapítvány (a többi koncertszervező cég, illetve vendéglátó-ipari egység).

Hogy a két pályázat résztvevői között mekkora az átfedés, egyelőre nem tudni, de valószínűleg több olyan klub is akad, amelyik korszerűsíti épületét, majd a fiatalok érdeklődésével leginkább egybeeső könnyűzenei programokat szervez. Azt pedig már csak remélni lehet, hogy az így becsábított látogatókat könnyebb lesz másféle kulturális programokba is bevonni.