E paradigmák közül Farkas Miklós egyet emel ki, a növekedés elvét: "Tízezer éveken át kívánatosnak tekintettük azt, hogy minél több gyermek szülessék, minél több állatot számláljon a nyáj vagy a csorda, minél több földet törjünk fel, növekedjék az anyagi javak termelése. A Biblia szerint az Úristen a következő utasítással bocsátotta útjára az első embert: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a Földet... Tisztelettel jelenthetjük, hogy megtettük, de most mi legyen? Erre nézve ugyanis nem kaptunk útbaigazítást." Az alábbiakban ezzel az állítással szeretnék vitába szállni. Azt akarom megmutatni, hogy igenis kaptunk ilyen útmutatást: olyan gazdasági, politikai és szociális paradigmákat, amelyek akkor is érvényesek, ha betöltöttük a Földet, meg akkor is, ha még nem, és amelyek alkalmazása esetén az emberiség elkerülheti az őt fenyegető katasztrófát. Abban a könyvben, amelyet Farkas Miklós idéz, a Jézus nevű tanító útmutatásai is olvashatók. Ezek közül hármat emelnék ki:

Először is a gazdasági paradigmát, amely egyértelműen az anyagiakban való növekedés elvének Farkas Miklós által is kívánatosnak tartott megfordítása: "nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete". Vagy más fordításban: "Ha bőségben él is valaki, akkor sem a vagyona tartja meg". (Lk 12, 15) S ami ebből következik: "Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön..." (Mt 6,19).

Másodszor a politikai paradigmát, ami határozott állásfoglalás a hatalom kérdésében.

"Tudjátok, hogy akik a pogányok fejedelmeinek számítanak, azok uralkodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmaskodnak felettük. De tiköztetek nem az a rend. Hanem aki nagyobb akar lenni, az legyen a ti szolgátok, aki pedig első akar lenni köztetek, az legyen mindenkinek a rabszolgája." (Mk 10, 42-44)

Harmadszor a szociális paradigmát. A szolidaritás elve, a rászorulókon (szegényeken, éhezőkön, betegeken) való segítés, az anyagiaknak, az energiáknak és az időnek velük való megosztása olyan elv, amely Jézus praxisában és tanításában a sabbat törvényét is felülírja. Emellett Jézus többször is mondja, hogy bizonyos vonatkozásokban olyannak kell lennünk, mint Isten. Azt mondja: "Legyetek irgalmasak, amint Atyátok is irgalmas." (Lk 6,36) Ez az irgalmasság egyebek között a szolidaritást jelenti, mert ha a menynyei Atya legfontosabb jellemzője éppen az, hogy gondot visel ránk, akkor nekünk is gondot kell viselnünk a rászorulókra: enni adni az éhezőnek, inni a szomjazónak és felruházni a mezítelent. (Mt 25,31-40.)

A jelen történelmi helyzetben világos, hogy ezek a tanítások nemcsak a magánerkölcs területére vonatkoznak, hanem éppen a Farkas Miklós által hiányolt, a társadalmi praxisra irányuló útmutatások. Arról a kérdésről például, hogy én, mint magánember milyen értékrend szerint költöm el a pénzemet, azonnal látszik ez, ha rátekintünk a statisztikákra, és azt látjuk, hogy a világ gazdagabb felén az emberek többet költenek kutya- és macskaeledelre, cigarettára, és alkoholra, mint amennyiből a szegény országok éhezőinek élelmezése megoldható lenne. Az tehát, hogy a magánember mire költi a pénzét, nem magánügy, mert a sok magánember pénzköltései a termelési kapacitások allokációját maghatározó keresletet alkotnak. Az egyéni döntésekből a piac mechanizmusain keresztül a társadalom akaratának megfelelő gazdaságpolitikai prioritás lesz. Az egyéni értékrendek tehát társadalmi, ha úgy tetszik: civilizációs paradigmává állnak össze.

A kérdés az, hogy vajon éppen a kétezer éves jézusi tanítások lennének-e azok a társadalmi paradigmák, amelyek az emberiséget megmenthetnék a kataklizmától? Nos, a jelenkori európai gyökerű civilizációnk éppen e három paradigma tagadására épül, s látjuk, hogy mire vezet: az első tagadása a Föld kifosztásához, tönkretételéhez, a másodiké végső soron a hatalom erőszakkal való gyakorlásához, azaz a háborúkhoz és a fegyverkezéshez, a harmadiké (illetve a három együtt) a szegény országok nyomorúságához, éhínséghez, járványokhoz. A jelenlegi trendek extrapolációja azt mutatja, hogy az aktuális társadalmi paradigmák mellett - mint Farkas Miklós is állítja - valamiféle globális civilizációs katasztrófa valóban elkerülhetetlen. A történelem tehát indirekt bizonyítja a három jézusi paradigma történelmi helyességét. És talán kiderül az eddigiekből az is, hogy - legalábbis a jelenlegi helyzetben - nem a túlnépesedés az a tényező, amely a globális problémákért, illetve a katasztrófával fenyegető helyzet kialakulásáért felelős, hanem az aktuális gazdasági, politikai és szociális paradigmák együttesen. Nem azzal van baj, hogy hányan élünk a Földön, hanem azzal, hogy hogyan.

A paradigmaváltás csak egy tudatos, komplex, koherens, és sajnos évtizedekig tartó, több- generációs, és minden érintett társadalomra kiterjedő nevelési (civilizálódási) folyamat eredményeként bontakozhat ki. Kérdés, lesz-e erre időnk, nincs-e túl későn?

Az útmutatás kétezer évvel ezelőtt hangzott el, tehát kétezer éves késésben vagyunk. És a probléma nem csak és nem elsősorban a Föld ökológiai és humán-ökológiai, hanem geopolitikai állapota. Ma egész civilizációk között feszülnek a jézusival ellentétes paradigmák szerinti működésből fakadó ellentétek. Sajnos (ma már) a nem európai kultúrkörbe tartozó társadalmakat is e paradigmák jellemzik. Ők is növekedni akarnak, hatalmat akarnak, és nem érdekli őket a náluk is szegényebb civilizációk sorsa. Éppen azért nehéz szót érteni velük, mert annyira hasonlók hozzánk. De annyiban is hasonlók, hogy az itt idézett jézusi paradigmák az ő kultúráik gyökereinél, a nem keresztény kultúrák fundamentális vallási és filozófiai irataiban is megtalálhatók. Ez megalapozhatja optimizmusunkat - és kijelöli a feladatokat. Mindenekelőtt a nagypolitika számára, melynek sürgősen meg kellene kezdenie az interkulturális béketárgyalásokat. Ez alatt nem azokra a szánalmas kísérletekre gondolok, amelyek ma folynak a nemzetközi politika színpadán. Az ugyanis szemfényvesztés. Békét teremteni nem lehet a béke szándéka nélkül. A béke szándéka pedig nincs meg azokban, akik a fenti három jézusi paradigmával ellentétesen működő civilizációs modellben gondolkodnak. Mert a béke szándéka nem az, hogy aktuálisan ne legyen háború, hogy ne robbanjanak bombák a jeruzsálemi piacon vagy a londoni metróban - hanem az, hogy olyan társadalomban akarok élni, amelyik nem gazdagszik (a Föld és más társadalmak rovására), amely nem hatalmaskodik (sem saját polgárai, sem más társadalmak felett), és amely megosztja javait a rászorulókkal. Aki láthatóan és tudhatóan azon dolgozik, hogy ilyen társadalmat építsen, arról és csak arról lehet elhinni, hogy valóban békét akar. Ha békét akarunk, akkor nem a háborút, hanem a háborúság okát kell megszüntetni. A szó mély értelmében vett béketárgyalásnak azt nevezem, amelyik a paradigmaváltásról folyik. Kérdés, hogy maguk a társadalmak - amelyektől a paradigmaváltásról tárgyalni kész politikusok mandátumukat kapják - hajlandók-e szent könyveiket leporolni, és azokból meríteni útmutatást.

A baj az, hogy a modern európai ember fél a vallástól. Pedig a vallás nem csak az ember egzisztenciális válságainak példaszerű megoldása, hanem - úgy tűnik - az emberi történelem megoldása is. Az alapvető paradigmaváltás tehát azt feltételezi, hogy az ember - vállalva lelkiismerete ítéletét - szembenéz vallási tudattalanjával. Mert abban az értelemben mindenképpen újra vallásosnak kellene lennünk, hogy képesek legyünk különbséget tenni a szent és a profán között, hogy létezésünket e fogalmak szerint gondoljuk át újra. A vallásos embert ugyanis az különbözteti meg a nem vallásostól, ahogy a helyzetét felfogja a világban. Hogy nem földlakó, hanem a Földanya gyermeke.

A szerző magántanár

Megköszönöm Ökrös Tamás tanár úr hozzászólását. Azzal, amit ír, nincs vitatkoznivalóm. Valóban évezredek óta rendelkezésünkre állnak a különböző vallások humánus tanításai, a szociálisan érzékeny nagy gondolkodók, filozófusok elméletei arról, hogyan kellene az emberiségnek igazságosan és méltányosan berendeznie életét. A baj az, hogy a hatalmon lévők egészen más szempontokat tartanak fontosnak. Hogy csupán napjainknál maradjunk, a világ legnagyobb hatalmú politikusa kiemeli a "szabadságot" a francia forradalom hármas jelszavából, de nem érdekli az "egyenlőség" és a "testvériség", egy miniszter egyedül a "versenyképességet" tekinti fontos célnak, a szolidaritás elvét "a történelem szemétdombjára veti". Bevallom, pesszimista vagyok (és ez persze nem rokonszenves). A XX. század háborúi borzalmasabbak voltak a XIX. századéinál. Milyenek lesznek a XXI. század háborúi a túlnépesedés körülményei között, ha a dolgok így mennek tovább? Nem tudhatjuk. Majd 50 év múlva folytatjuk ezt a vitát (én most 73 éves vagyok).

Farkas Miklós