A világ három legjobb pilótájának komoly gondot okoz az új társuk, az önállóan gondolkodó harci gép - na jó, Lopakodó - amelynek szuperagya még az érzelmeket is bebiflázza semmi perc alatt. Ám ahelyett, hogy mint konfliktusképző erőre, a mesterséges intelligenciára összepontosítana a film, jönnek a szokásos, végtelenségig elhasznált panelek: a hirtelen gonosszá/őrülté váló tábornok, karikaturisztikus ellenséges katonák, hősi eposszal kevert love story, valamint a csatákban soha el nem fogyó lőszer. Bárcsak az írónak és a rendezőnek lett volna ennyi muníciója.

Ezek után már komoly gyanúval közeledtem George A. Romero legújabb zombifilmjéhez, A holtak földjéhez. Miért pont most tér vissza ehhez a műfajhoz? Nagyon sok idő telt el Az élőhalottak éjszakája, A holtak hajnala vagy A holtak napja óta, s hol van már az a világ, amelyben még volt valami értelme és hatása az ilyen hidegháborús horrornak? Amikor még kultuszfilm lehetett egy-egy Romero-mozi, mert a nyugati hidegháborús értelmiség társadalomkritikaként foghatta fel: a zombikat szimbolikus kommunistáknak, a világvégét a fogyasztói társadalom purgatóriumának látta.

A világvége elmaradt, Romero most előkerült, és megcsinálta a korábbiak folytatását. Az emberek és a zombik szimpla háborúban állnak. Sőt, az élőhalottak egyre értelmesebbek, mintha kifejlődött volna az agyuk. Romero mostani üzenete egyszerű: az emberek a második esélyt is arra használják fel, hogy igazságtalan társadalmat építsenek. Meg is lakolnak. Nem túl eredeti a gondolat. Mindezt agyevéssel, belek kiráncigálásával, roppanó csontokkal fűszerezve - a zombik ugyanis nem csak fertőznek, de ha nem vagyunk szerencsések, meg is esznek bennünket. Vegetáriánusoknak semmiképpen sem ajánljuk A holtak földjét.

Kate Hudson A titkok kulcsában